3. nap (kedd), 42 km.
...rengeteg a homok és a fóka!
„Nehéz terep volt, de végre nem sivár, egyhangú! – írta Lubics Szilvia a Namib Race-ről küldött beszámolójában, amelyet itthon Lubics György az ultrafutó Facebook-oldalán tett közzé. – Az óceánparton mentünk 32 kilit, zömében süppedős homokban. Szép volt nagyon! Rengeteg fóka volt! Élveztem, bár nem volt egyszerű. Bottal futottam, ami segített a mély homokban, csak 10 kili után leszedte a bőrt a kezemről – biztos a homok miatt.
Az utolsó 10 km kemény volt, olyan szembeszelünk volt, hogy megállni sem volt egyszerű. Ott már csak csináltam leszegett fejjel, ott már nem volt nagy élvezet.
4. nap (szerda), 84 km.
...hogyan fagyjunk meg a pokol után?
„A szerdai hosszú nap nagyon kemény volt. Éjszaka és hajnalban hideg volt (fagypont körül lehetett), de napközben pokol (40 Celsius-fok). Mintegy öt órán át még egész jól bírtam, de aztán úgy éreztem, hogy kigyulladok a tűző napsütésben, elégek és pár órán belül én is sivatagi porrá válok… De csak csináltam, amit kell: víz, energia, só – úgyhogy tudtam is haladni. A 37 kilométeres csekkponton kaptunk egy hideg kólát. Jó volt, de utána nehéz volt nem vágyni újra rá és tovább inni a meleg vizet a kulacsomból.
Az 51 kilis pontnál rendbe tettem kicsit magam, ittam egy recoveryt és sétáltam öt percet. Utána szép lassan kocogtam. Egyre nehezebben ment, de biztattam magam, hogy ügyes vagyok és így kell csinálni, csak egyik lábat a másik után. Talán ez a rész volt a eddig a legnehezebb. Megkértelek gondolatban, hogy fuss velem öt kilit (mármint engem – Lubics György 😍) Segítettél, mint mindig. Éreztem, hogy ott vagy. Hatvanhárom kilométernél új játékot találtam ki. Arra gondoltam, hogy otthon vagyok, és kezdődik egy nap. „Megreggeliztem”, csináltam egy kávét, ettem egy waffelt, ittam egy csomó vizet és futottam tíz kilit a vizslákkal.
Az utolsó tíz kilométeren már emberi idő volt – a terep viszont horror. Süppedős sóderben kellett menni, örültem ha találtam pár stabil lépést, aztán hamarosan újra elsüllyedtem. Hangosan káromkodtam, aztán magamban mondogattam, hogy mi a francra számítottam egy sivatagi versenyen: kellemes időre vagy aszfaltcsíkra?! Jól elvoltam, na... 😀
Lassan besötétedett. Az eligazításon mondták, hogy este hat után egyedül nem lehet futni, mert veszélyes. Vannak itt sakálok, meg hiénák – szóval, kicsit berezeltem. Szerencsére nekem csak az utolsó három kilin kellett sötétben futnom, így engedtek egyedül menni.
Csak a földet néztem: részben, hogy lássam a köveket, részben, mert nem akartam világító szempárokat látni. Komoly taktika, tudom.
Sajnos, az egyik ausztrál srác lesérült, de nekem ez annyiban jól jött, hogy a matracom kilyukadt, így most az övén alszom, ő pedig elvitte az enyémet Swakopmundba. Itt egyébként mindenki úgy segít a másiknak, ahogy csak tud – jó a csapat.
Reggel arra ébredtem, hogy nem fáj semmim különösebben, ami meglepő volt, mert este azt hittem, nem tudok majd felállni sem. A gyomrom is rendben van.
Azt mondják a szervezők, hogy a péntek még kőkemény lesz, igazi dűnefutás, kb. 800 méter szinttel. Próbálom majd okosan csinálni. Úgy néz ki, hogy ha tudok egyenletesen haladni, meglesz a harmadik hely.
Köszönöm a rengeteg buzdítást, jólesik arra gondolni, mikor nehezen megy, hogy mennyien külditek az erőt.
Puszi mindenkinek! 💕”
Pénteken még egy 38 kilométeres szakasz vár a mezőnyre, szombaton pedig már a célegyenes, az utolsó tíz kilométer!
Címlapfotó: RacingThePlanet