Bor, kommandósok és a jószívű néni

Szerda este célba ért a budapesti Gyermekszív Központba az ötszáz kilométeres „Egy vérből vagyunk” jótékonysági futás, amellyel a szervezők a határon túli magyarokkal való összetartozásra, a kárpátaljai gyermekotthonokban élők megsegítésére és a véradás fontosságára szerették volna felhívni a figyelmet.

A futáshoz több százan csatlakoztak, és a négy tapasztalt ultrafutó, Náray Balázs, Sperka Tamás, Prekopp Péter és Szabó Balázs mellett Szimandl Anita, Belus Tamás és Deák-Bárdos Mihály is részt vett a rendezvényen. Az utolsó 500 métert jelképesen olyan gyerekekkel futották le a résztvevők, akiknek a szívét a Gyermekszív Központban gyógyították meg.

„Egy 500 kilométeres futáson az utolsó öt kilométer a legnehezebb, anyaként nincs annál szebb érzés, mint hogy ezt lefutotta velem a kislányom is – mondta Gui Angéla, az eseményt szervező futónagykövet, aki a többiekkel együtt rengeteg élménnyel gazdagodott ez alatt a néhány nap alatt. – Nagyon kemény volt ebben a hőségben futni, úgyhogy azt javaslom, senki ne fusson ennyit, ha nem muszáj. De egyébként remekül sikerült az esemény, az előző évekhez hasonlóan nagyon sok élménnyel gazdagodtunk, szinte hihetetlen, mennyi szeretetet és figyelmet kaptunk, és mennyi önzetlen megnyilvánulással találkoztunk. Meghívtak minket egy szerencsi cukrászdába, és mi is alig hittük el amikor kommandósok csatlakoztak hozzánk a futás során, és teljesítettek velünk tíz kilométert.

Szintén mesébe illő volt, amikor egy kedves idegen egyszer csak megjelent a kocsink mellett, és míg én fotóztam a futókat, a sofőrünk kezébe adott hat üveg bort. Azt mondta, látott minket a tévében, így kocsiba pattant, hogy megajándékozzon minket a borával. Nem is tudtam megköszönni, mert már elsuhant, mire visszaértem a kocsihoz. Most bontottuk ki nemrég, hihetetlenül finom tokaji bor, elmondhatatlanul hálásak vagyunk érte. De említhetném azt a nénit is, aki hajnalban odajött, és megkérdezte, mit jelent az »Egy vérből vagyunk« szlogen. Elmondtam neki, erre megmutatta a karját, ami libabőrös lett, és a kezembe nyomott egy ezrest. Azt kérte, ezt vigyem el a kárpáraljai árva gyermekeknek. Nem szoktam pénzt elfogadni, de erre a kedves gesztusra nem tudtam nemet mondani. Mint kiderült, a néni egyedül lakik fent a hegyen. Ezek az élet apró csodái, ezért éri meg csinálni ezt az egészet.”