Belus Tamás és a Fehér hegy

Az Utra-Trail du Mont-Blanc a világ talán legnagyobb terepfutó-eseménye: tízezer futó érkezik a versenyre, hogy a Fehér hegy leküzdése után átfuthasson a franciaországi Chamonix-ban lévő célkapun. A résztvevők hét távon tehetik magukat próbára, ezek között van 40, 145, de 170 kilométeres is.

Az ekkora táv szintes, nehéz terepen nagyon kemény kihívás – de mi volt a legnehezebb?

A számomra szokatlanul hosszú emelkedők és lejtők. A leghosszabb lejtmenet tizenhat kilométer hosszan kanyargott, és volt olyan hegy, ahol ezerhatszáz métert emelkedtünk egy lendülettel. Nehézséget jelentett továbbá az is, hogy bár „papíron” nincsenek egymástól messze a nagy frissítőpontok, de nem ritkán három-négy óra is eltelt, mire befutottunk valamelyikhez.

Az abszolút hetvenedik hely ebben a mezőnyben jelentős eredménynek számít. Elégedett a teljesítéssel?

Tavaly hatvankilencedik lettem, de az idén jóval erősebb volt a mezőny, úgyhogy a helyezéssel abszolút elégedett vagyok – a futott idővel már kevésbé, abban maradt legalább két-két és fél óra.

Magyarországon alpesi versenyre nehéz ráhangolódni, hisz nincsenek magas hegyeink, érdekelne tehát, hogyan ment így a felkészülés, miként lehetett a nagy, nemzetközi versenyre idehaza edzeni?

Igyekszem év közben is néhányszor eljutni magashegyi túrákra, edzésekre, kisebb versenyekre, persze ennél sokkal több gyakorlásra lenne szükség ilyen körülmények között. No de mit tehetnénk, nekünk azzal kell főzni, amink van, próbálom más készségek javításával kompenzálni a hiányzó magashegyi rutint... Van azért néhány részlet, ami segíthet, nemrég Allaga Tomi adott klassz tippeket erre a problémára.

Volt-e nagy holtpont, „megzuhanás”?

Klasszikus holtpontot nem tudnék megnevezni, de volt olyan körülmény, amely nagyon megnehezítette a verseny utolsó hatvanöt kilométerét. Mindkét sarkam felázott, begyulladt, ezért a lejtőzések már nagy fájdalommal jártak.

Próbáltam kímélni a sarkaimat azzal, hogy lábelőre érkeztem a lejtőkön, ám ezzel meg a combjaimat terheltem túl. Szóval, nehézségek voltak, de egy ilyen hosszú versenyen úgyis van valami, amin túl kell lendülni.

A táj, természetesen és a verseny közbeni beszélgetések a többi futóval – legalább tíz sporttárssal ismerkedtem meg az út során. Amikor ilyen erős sorsközösségben van valaki a másikkal, meglepően nyitottak lesznek az emberek.

Rengeteg futó indult ezen a távon, s a nehézsége miatt a többség sok időt tölt a frissítőpontokon. Mennyire ment gördülékenyen a depózás, frissítés?

A szüleim kísértek a versenyemen, és nagyon felkészülten, hatékonyan segítettek mind a három frissítőponton, ahol elfogadhattam külső segítséget. Mindent előre megbeszéltünk, mit szeretnék, milyen gondok adódhatnak, úgyhogy nem is csoda, hogy sokszor előnyt is szereztem a gyors depózásaimmal. Persze nem siettem, itt nem szabad kapkodni. Alaposan át kell beszélni, milyen problémák vetődtek fel, és ha lehet, ott kell megoldani őket, valamint az evésre ivásra is időt kell szánni. Abban a mezőnyszakaszban, ahol én futok, még nincs akkora tömeg, úgyhogy ezzel sem volt gond.

Mi a következő cél, illetve benne van-e a tervekben az UTMB főtávján való indulás?

Az idén még részt veszek a Vadlán Terep Ultra százhat kilométeres versenyén, s talán néhány kisebb kihíváson is. Jövőre beneveztem a „100 miles of Istria” százmérföldes távjára, és az UTH-t sem hagyom ki. Az UTMB-re pedig mindig örömmel megy az ember, ha tehetem, jövőre is itt leszek, de talán még mindig nem a leghosszabb távon… Vissza kellene jönni a TDS-re és futni egy sokkal jobbat ezen az új pályán.