Lőw: Ezt nem lehet rutinból megcsinálni

Elképesztő sikereket és hihetetlen drámákat is megéltek a magyar indulók az idei Spartathlonon. A kettős magyar győzelemnek és a virtuális ezüstéremnek, valamint a további remek helyezéseknek természetesen mindenki nagyon örült, de voltak olyan futók is a mezőnyben, akiknek kevésbé örömteli pillanatokat is tartogatott az Athéntól Spártáig vezető út.

A rajthoz állások és a teljesítések számát tekintve is rekorder ultrafutó, Lőw András számára ugyanis viszonylag hamar véget ért a verseny.

Már az első hírhedten szigorú ponthoz, a nyolcvan kilométernél lévő Korinthoszi-csatornához sem ért el időben az eddigi huszonegyszeres spártai hős, aki 57 kilométer megtétele után kiszállt a versenyből.

„Nem való már nekem ez az időjárás – kezdi visszatekintését a pénteken történekre Lőw. – Az az igazság, hogy tavaly is és tavalyelőtt is hihetetlen szerencsém volt az enyhe hőmérséklettel, sőt engem az a tavalyi szeles, viharos idő sem zavart, de idén szó szerint megevett a meleg. Nem tudtam úgy haladni, ahogy tervezetem. Már a maratoni távot is úgy teljesítettem, hogy Megarában a pontőrök szóltak, hogy iparkodonom kell. A 49. kilométernél lévő 13-as ellenőrzőponton egy kifejezetten udvariatlan és morcos hölgy már le akarta szedni rólam a rajtszámot, azonban mutattam neki a kezemen lévő órát, hogy még van pár perc a pont zárásáig, így én nyugodt szívvel haladtam tovább, de hallottam, hogy elmantrázott magában valami vudumondókát.

Így 57.7 kilométert követően a következő chipszőnyeggel ellátott 16. ellenőrző pontra már igazoltan a szintidőn túl értem be.”

A kiszállást követően azonban kísérőként végighaladt az útvonalon, sőt olykor még futott is pár kilométert a barátaival.

„Pont vártam a buszra, hogy felvegyen, amikor megláttam Korányi Balázs barátom kísérőcsapatának, Baráti Gabiéknak az autóját, így azonnal bekéredzkedtem hozzájuk. Attól kezdve pedig együtt töltöttük a hátralévő időt, segítve Balázst és a többi ismerőst a pálya széléről. Sajnos több feladásnak, így például Czunyi Karcsiénak is szemtanúja voltam. Akit tudtam, még próbáltam biztatni, de voltak menthetetlen helyzetek. Ilyen ez a Spartathlon.”

Lőw András nem titkoltan évről évre úgy állt oda a Spartathlon rajtjához, hogy nem edzett túl sokat, sőt olyan éve is volt, amikor alig pár száz kilométerrel a lábában indult el a 246 kilométeres útra.

„Lehet, hogy ideje azt is belátnom, hogy a kor előrehaladtával már nem lehet emlékezetből vagy rutinból lefutni a Spartathlont. Tekintettel arra, hogy a korábbi teljesítéseim miatt abban a kiváltságos helyzetben vagyok, a februári nevezési procedúrát követően nem kell izgulnom a sorsolásért, valamint nem kell megfutnom az eléggé megszigorított automatikus kvalifikációt érő szintidőket sem, így jövőre jobban átgondolom majd, hogy rákattintok-e a nevezési felület kitöltésére. Úgy gondolom, hogy ha sikerül februárig többet futnom, mint amennyit tavaly ilyenkortól kezdve, és megfelelő állapotban tartom magam ahhoz, hogy befejezzem a versenyt, akkor elindulok.

Más esetben viszont nem veszem el a lehetőséget a többi lelkes nevezőtől, hiszen az a 400 hely nagyon kevés, és oly sokan megérdemlik, hogy eljussanak Leónidasz szobrához.”

Amikor legutóbb, huszonöt évvel ezelőtt kiszállt a versenyből, annyira mély nyomot hagyott benne a kudarc, hogy újabb hat évnek kellett eltelnie, mire visszatért Athénba. Most másképpen, sokkal bizakodóbban tekint a jövőre.

„Idén egyedül jöttem, és a fiúk (Andrásnak három fia van, akik nagyon szeretnek futóversenyekre járni, több helyen együtt szoktak önkénteskedni – a szerk.) nagyon csalódottak voltak, hogy nem jöhettek. Jövőre vagy így vagy úgy, akár a pálya másik oldalán is, de itt leszek újra, az biztos. A legnagyobb fiam, Lacika elkezdett érdeklődni a futás iránt, így még azt sem zárom ki, hogy együtt futunk majd valamikor egy szép hosszú versenyen. Talán pont itt, a Spartathlonon.”