Szobrász bokszkesztyűvel – interjú Gáspár Szilárddal

– A művész, aki bokszkesztyűvel szobrászkodik – így ajánlották figyelmembe munkásságát. Stimmel a leírás?
– Kívülről nézve tényleg ez történik. A mese teszi mindezt igazán érdekessé. Van egy szatmárnémeti gyerek, édesapja bokszedző, művészeti líceumban nevelkedik, maga is szerződtetett bokszoló lesz szülővárosában, majd Kolozsvárra költözik, beiratkozik a Kolozsvári Művészeti Egyetemre, ahol az első években kerámiaművészetet tanult. Itt azonban nem érzi azt a kreatív szabadságot, amelyet aztán a mesterszakon választott szobrászatban már igen. És akkor jön a gondolat, hogy a sporttól kapott energiát megmutatná a művészetében is.

– Érdekes, hogy saját történetét egyes szám harmadik személyben beszéli el, mintha tudatosan megtervezett úton járna.
– Gyakran élek ezzel a távolító módszerrel, akár akkor is, ha a munkáimról mondok valamit, a befogadónak így talán könnyebb kérdezni. Senki sem mondja meg rólam, hogy ökölvívó voltam, a művészt látja csak. Van ebben tudatosság, bár a boksz és a művészet kapcsolatában nálam az első lépés nagyon is spontán alakult. Az egyetemen el voltam maradva a jegyekkel, ráadásul ki is csúsztam az időből, így csak egy gyorsan elkészíthető munkára jutott lehetőségem, ha nem akartam bukni a félévemet. Emlékszem, a folyosón már kerültem a tanárom tekintetét, amikor egyszer mégiscsak összefutottunk, és rákérdezett, hogy állok a vizsgafeladattal. Akkor hirtelen kipattant az ötlet. Mondtam neki, hogy arra gondoltam, csinálnék agyagból egy bokszzsákot, azt szétütném, és az erről készült felvétel lenne a beadott munka. A szétcsapott anyagot már amúgy sem lett volna idő készre kiönteni. Elfogadta, sőt nagyon támogatta az elképzelésemet.

– Édesapját említette iménti meséjében. Ő küldte a kötelek közé?
– A boksz iránti érdeklődést ő szította bennem, kisfiúként hallgattam a történeteit a nagy meccsekről, drámai győzelmekről. Édesapám, Gáspár Miklós tényleg jó bokszolónak számított, volt vagy kétszáz hivatalos mérkőzése, országos harmadik lett Romániában. Sokan említették faterrel kapcsolatban, hogy nem született jókor és jó helyen, mert hiába vihette volna többre a tehetsége alapján, a kommunizmus idején nehéz volt külföldre nyitni. Szárazberekről indult, egy kis községből, a tőle hallottak ösztönzést jelentettek nekem. Mégsem szóltam neki, amikor tizenkét-tizenhárom éves koromban, saját elhatározásból beiratkoztam ökölvívóedzésre. Haragudott érte kicsit, féltett engem a boksztól, miközben persze segített is, mutatott fogásokat. Később már inkább az vitt előre, hogy apám ellenkezésével dacolva megmutassam, mire vagyok képes a ringben. Ha visszagondolok saját pályafutásomra, száznegyven hivatalos mérkőzésem tapasztalatára, utólag megértem már őt, valószínűleg én sem az ökölvívás irányába terelném a gyerekemet. Sok mindenen keresztül kellett mennem.

– Látva sportolói fizikumot igénylő művészi bemutatóit, elgondolkodik a néző, vajon meddig tudja ezt így folytatni. Mit csinál majd hatvan-hetven évesen, ha az izmok már óhatatlanul petyhüdnek?
– Szoktam magam is viccelődni ezzel, hogy most érnek a legtöbbet a munkáim, mert az alkotáshoz szükséges energia csak fogyni fog. Hála istennek, jó kondiban vagyok, sportolói formámat tartom, versenyzői súlycsoportomon belül maradtam, hetven kiló alatt. Trénerként foglalkozom Kolozsváron tizenöt és ötvenöt év közötti ökölvívókkal, és az edzéseken én magam is aktívan részt veszek. Futunk, lépcsőzünk, árnyékbokszolunk, csiszoljuk a technikát. Ahogyan annak idején velem is foglalkoztak nagyszerű trénereim, az alacsony, technikás Sándor József Szatmárnémetiben vagy Sever Ban Kolozsváron.

– Találtam egy 2013-as hírt, amely szerint egy olaszországi ügynökség profi szerződést kínált önnek, a folytatás viszont nem derül ki. Elfogadta?
– Akkoriban sok felkérés érkezett, vittek is külföldre tesztelni, profi szerződést azonban nem írtam alá. Aztán 2014 decemberében megsérült a nyakcsigolyám, és az eset megtörte a pályafutásomat. Egy amerikaival bokszoltam Szicíliában, pontozással sokkal jobban álltam nála, de erősebb volt, háromszor leütött, megfogytam. Olyan trauma ért, mintha autóbalesetet szenvedtem volna, a nyakam bemerevedett. Ezután döntöttem úgy, hogy inkább a művészeti vonalra összpontosítok.

– Az abszolvált egyetemi félévnél hagytuk félbe a mesét. Hogyan izmosodott a jól sikerült vizsgavideó nemzetközileg elismert, egyedi művészi koncepcióvá?
– Működött akkoriban Kolozsváron az Ecsetgyár nevű független kulturális központ, megnyitásának ötödik évfordulóján pedig – Veres Szabolcs festőművész barátom közvetítésével – megtaláltak a szervezők, hogy lenne-e kedvem csinálni egy performanszt. Kíváncsi voltam, hogy a műtermi környezet után emberek között is működik-e a kísérlet. Beteszed a bokszolót egy szokatlan térbe, és hagyod, hogy szabadjára engedje az energiáit. Előkészítettem a mintegy kétszáz kilós, üreges agyagból kialakított bokszzsákot, felakasztottam egy szerkezetre, és kezdődött a show. Vagy hatszáz–nyolcszáz érdeklődő zsúfolódott össze körülöttem, a szomszédos termekből is mindenki odajött, és akkor, ott rádöbbentem arra, hogy amit kitaláltam, kitűnően funkcionál élő közönség előtt is. Mircea Suciu festőművész révén kapcsolatba kerültem egy párizsi galériával, aztán Gulyás Gábor, a Műcsarnok és a Modem korábbi igazgatója meghívott Magyarországra, a Flash Art eseményére, azóta pedig már Ázsiától Amerikáig harminchét helyen mutatkoztam be. A budapesti Initio Art & Design galériával rendszeres a kapcsolatom, és az elmúlt heteket is a városban töltöttem a HAB művészeti központ rezidenseként. Tartalmas alkotói időszak volt, ráadásul szabadidőmben jutott lehetőségem felfedezni galériákat, múzeumokat, tanulmányozni a Szépművészetiben a Munkácsy Mihály-kiállítást vagy megnézni a Terror Házát.

– A HAB-ban látott minikiállítás megnyitóján arról beszélt, törekszik arra, hogy alkotó munkája ne váljon megszokássá. Miként tudja frissíteni a módszereit?
– A betanult mozdulatsorok, a kombinációk annyira benne vannak a kézben és a testben, hogy már szinte öntudatlanul, maguktól jönnek, mint az ásítás vagy a nyújtózkodás. Törekszem arra, hogy esztétikailag ne kontrolláljam az egészet, csak az őszinte energia dolgozzon. Az ütésnyomokat rögzítő nagy fal a monumentalitást hangsúlyozza, éreztetve a felszabaduló hatást és erőt. Az edzések tapasztalatát is igyekszem beépíteni, például azt, hogy milyen fontosak a lépések, a mozgás. Csináltam egy egytonnás agyagtömböt, ebbe áll bele a két bokszoló, aki így képtelen elugrani, csak a felsőtest mozgásával segítheti magát. Kicsit úgy, ahogyan Michael Jackson híres elhajlásánál. Előfordult olyan is, hogy a bokszkesztyűket piros festékbe mártottuk, és a mérkőzést imitáló előadás során mindenki láthatta, ahogyan az ütések mind sűrűbben borítják a két testet.

– Mit fejez ki alkotásaival?
– Maga az energia kreálja a felületet. Azon vagyok, hogy biztosítsam a teret a dolgokat formáló energiának.

– Mire számít, milyen hatást kelt a megmutatkozó energia a külső szemlélőben?
– Elsősorban szabadságérzetet kelt. A teremtő energia nemcsak a végkifejletben mutatkozik meg, a folyamatnak is része. A munkák jó részét utólag meg is semmisítem. 

– A művészi videókon olyan elszántan üti az agyagzsákot, mintha valódi ellenfél állna előtte. Ki ellen harcol ilyenkor? A világ ellen? Önmaga ellen?
– Ezekre a performanszokra úgy készülök, mint egy-egy igazi bokszmeccsre. Többet edzek előtte, fogyókúrázom, hogy ha eljön a pillanat, a maximumot ki tudjam adni magamból. Húszéves rutinommal el tudnék ütögetni, de az nekem kevés. Ahogy mondja, ebben sokféle küzdelem benne van. Hiába fiktív az ellenfél, nekem oda kell képzelnem az igazit, és sokszor előfordul, hogy valójában magammal küzdök ezekben a terekben. Engem nagyon magával tud ragadni a hév, beleengedem magam, kieresztem a hangomat is. Aktív versenyzői pályafutásom idején Romániában megtörtént olyan, hogy a bíró meccs közben figyelmeztetett, ne legyek annyira expresszív. Mára meg éppen ez maradt meg a bokszolásból, az önkifejezés.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2025. március 1-i lapszámában jelent meg.)