Buzgó József: mindörökké öttusázó

– Édesapád bokszolt, miért nem az ő sportágát választottad?
– Ökölvívó volt, de híresebb lett edzőként – mondta Buzgó József, aki az Esti Hírlap sportújságírója, a Népszava sportrovatának vezetője, a Sztár Sport tulajdonosa, a Nemzeti Sport főszerkesztője is volt, így szeretett kollégaként az interjúban tegeződtünk. – Versenyzőként a magyar bajnokságon az első négy között volt, 67 és 72 kiló között mozgott, ám már 31 évesen edző lett, Oroszlányban, majd a Komárom Megyei Építőipari Vállalat bokszolóival dolgozott. Lelkes, de kemény ember, akit a tekintélye miatt már a harmincas éveiben mesternek szólítottak. Később voltak magyar bajnok tanítványai is. Én is nála próbáltam bokszolni, de egy véletlen eset után gyorsan abbahagytam: hétéves lehettem, összeengedett egy gyerekkel, akit fültövön vágtam, elterült a földön, amitől nagyon megrémültem.

– Hogy vált belőled úszó?
– Eljártunk a tatabányai gőzfürdőbe, a 20 méteres kis medencével igazi ékszerdoboz volt, ott szúrt ki Babinszki József testnevelő, aki azt mondta: nem kell belépőt fizetni – négy forint volt a jegy –, és még a gőzbe is be lehet menni. Úgyhogy elkezdtem úszni, és idézőjelben mondom, hogy sajnos korán jött a siker, mert egy év után gyerekbajnokságot nyertem. Pedig mindenáron focizni akartam, de hiába dekáztam kétszázat, Dombai Bandi bácsi csak azt mondta: kis Buzgó, ezzel a cirkuszban lehet fellépni, de még oda is fiatal vagy! Így keveredtem bele a úszásba – egy időre.

– Ha jól ment, miért kellett feladnod?
– Amíg be nem érett Hargitay Andrásék generációja, én győztem a versenyeken, onnantól csak a második-harmadik hely maradt nekem. Még nyertem olimpiai reménységek tornáját 200 vegyesen, négyszázon meg ezüstöt, de csak azért, mert „Hares” már a felnőtt Eb-n indult.

– Miként lett ebből öttusa?
– Már akkor öttusázni akartam, de az úszókollégiumban laktam, más sportágbeliként pedig nem maradhattam volna ott.

– Az úszókollégiumról mindig elragadtatással beszéltél.
– Abban az időben úgy hívtuk: itt van Amerika. Maga volt a csoda – a Margitsziget, a társaság, a kaja… Még hosszú ideig úsztam, de amíg el nem kezdhettem öttusázni, kínszenvedés volt. Úgy úszni, hogy reménytelen vagy… Későbbi mentorom, Lázár Péter kiválóan versenyzett, az 1968-as mexikóvárosi olimpián 200 vegyesen bejutott a döntőbe, s még ő is úgy érezte, nincs jövője a sportágban Hargitayék mellett. Ő volt az első, aki válogatott úszóból lett öttusázó, később Császári Attila, én és Széles Sanyi is követte.

– Vagyis nem volt a váltás olyan természetes folyamat, mint gondolnánk?
– Tizenöt évesen kellett volna váltanom, de nem volt hol laknom, az anyagi körülményeink nem engedték meg, hogy a szüleim például albérletet fizessenek Budapesten. Tizenhét évesen kértem, írassanak be katonai iskolába, amelynek van kollégiuma, de apámék hallani sem akartak róla. Nagyon bánom, mert az a négy év elképesztően hiányzott az öttusa-pályafutásomból. Rengeteget kínlódtam, jártam a Margitszigeten barátaimmá váló öttusázók versenyeire, el sem tudom mondani, mennyire irigyeltem őket, kívülről nézni olyan volt, mint a keletnémeteknek átkukucskálni a berlini fal résein. Kézzel fogható távolságra volt, de csak 19 és fél évesen tudtam belekezdeni. Emlékszem a napra: 1974. július 21-én, hétfőn kezdtem el öttusázni. Alig vártam, hogy felvegyem a szerelést és mehessek vívóedzésre. Maga volt a mennyország. Annyira akartam, hogy alig három év múlva válogatott lettem. Pedig tehetséges öttusázó nincs. Az úszás és a futás ciklikus sportág, a lövészet és a vívás éppen az ellenkezője, a lovaglás meg külön világ. Ahhoz, hogy az egész összeálljon…

– Összetettsége miatt mondhatjuk a legnehezebb sportágnak?
– Nem véletlenül tartotta úgy Pierre de Coubertin: kell lennie egy sportágnak, amely a férfiasság igaz értékmérője. A hírvivő legendáján alapul a tusák miértje és sorrendje, kialakult az öttusa, amely csodálatos volt – aztán mi lett belőle…

– A ti időszakotokban teljesen más sportág volt, nemcsak versenyszámaiban, hanem lebonyolításában, elismertségében is.
– Nekem az öttusa most olyan, mintha az Ásító inasnak be lenne csukva a szája. Ott a Munkácsy-festmény, alá van írva, hogy Ásító inas, de zárva a szája. Ásító inas volt valamikor.

– Kik inspiráltak?
– A környezet és a nagy alakok, akik közöttünk mozogtak: Balczó Andrást tizenegy évesen, úszókollégistaként ismertem meg, ő is a szigeten, a műugrótoronnyal szembeni épületben lakott. Még most is libabőrös leszek, milyen hatással volt rám, amikor találkoztunk, s úgy beszélt velem, mint egy meglett felnőttel.

– Most is ajánlanád a sportágat a fiataloknak?
– De még mennyire! Ha megnézzük, például a Balczó-féle korosztályból ki hová jutott, vagy a későbbiek közül Császári Attila, Fábián László, Mizsér Attila, Martinek János, Kálnoki Kis Attila. A Nemzeti Sportügynökség elnök-vezérigazgatója, Bíró Péter is öttusázó volt! Csak javasolni tudom a szülőknek, a sportágban megtanult rend, fegyelem, időbeosztás akkor is a gyerek javára válik, ha nem lesz belőle bajnok. Én baromira élveztem, és még most is öttusáznék, ha 31 éves koromban Török Feri nem mondja, hogy mostantól edző leszel… Tatán voltunk edzőtáborban, hétfőn együtt futottam a srácokkal, kedden meg már én mondtam meg, mennyit kell futni. Persze túlzok, de csaknem így történt, hogy a segítője lettem. Feri uralta a sportágat, de napi jelenléte már nem volt, mert ügyvédként is dolgozott. Hivatalosan 1986-ban kezdtem el edzősködni, gyorsan végig is jártam a ranglétrát, Eb, vb, olimpia is belefért a rövid időszakba, hiszen négy nappal azután, hogy két arannyal hazajöttük Szöulból, Feri azt mondta, séta…

– Néhány szó erejéig térjünk még vissza a versenyzői pályafutásodra, a bojkottált 1984-es Los Angeles-i játékokra! Örökké fájó momentum, hogy megfosztottak az olimpiai részvételtől?
– Őszintén szólva nem tudhatjuk, ki indult volna az erős itthoni mezőnyből. Nálunk még nem volt kijelölt csapat, ezért akkor nem sokkolt annyira a bejelentés, mint azt a sportolót, aki biztos utazónak vélte magát. Erőteljes volt a versengés közöttünk, a tűz körül volt Szombathelyi Tamás, Császári Attila, Fábián László, Mizsér Attila, Dobi Lajos és én, s amikor Török Feri azt mondta, nekünk most Varsóban lesz az olimpia, és az ottani eredménytől függ a sportág jövője, úgy éreztem, 29 évesen, erőm teljében, készülök tovább, csak hadd öttusázzak! Két világbajnokságon voltam tartalék, mégsem volt bennem sértettség, annyira szerettem csinálni, hogy azt mondtam, akkor én leszek a legjobb tartalék! Megfogadtam, amit Balczó tartott: a sikernél lényegesen fontosabb a sikerhez vezető út. Amikor aztán megnyertük a rab nemzetek olimpiáját Varsóban, baromi jó, megnyugtató érzés volt, és Feri kiharcolta, hogy gyakorlatilag azt a pénzt is megkapjuk érte, mintha Los Angelesben győztünk volna. Később az életjáradékot is megszavazta az országgyűlés, szebb gesztust nem lehet tenni azoknak a versenyzőknek, akik pórul jártak.

– Vagyis elégedett vagy a pályafutásoddal?
– Abszolút nem. Ha akkor nem is sokkolt a bojkott, régóta úgy érzem: mindenemet odaadnám azért, ha indulhattam volna Los Angelesben. Persze, jó volt, amikor Varsóban a 600 pont körül teljesítő szovjet Igor Svarc után belovagoltam 1100 pontot elérve, eldöntve a csapatversenyt. Ahogy jöttem le a pályáról a ló hátán ülve, Török Feri magához ölelte és megpuszilta a csizmám, mert nyilvánvaló volt, hogy már csak a kézfogásnál érnek hozzánk. A feleségem – a válogatott, vb-negyedik tornász Horacsek Andrea, akit szintén a sportnak köszönhetek, hiszen a tatai edzőtáborban ismerkedtünk meg, s együtt vagyunk már 46 éve, és aki két szép lánnyal, Csillával és Rékával ajándékozott meg – gyakran mondja, hülye vagy, hogy ennyi mindent elértél, mégis elégedetlenkedsz. Elfogadtam, talán túlzottan is, hogy a Jóisten döntött úgy, ennyi legyen benne.

– Amikor két éve Fábián Lászlóval a 60. születésnapján beszélgettünk, az olimpiai, világ- és Európa-bajnok öttusázó, a MOB jelenlegi főtitkára úgy fogalmazott, mindent neked köszönhet.
– Ha mindent nem is, de amikor én töltöttem be a hatvanat, azzal köszöntött fel, hogy én voltam a legjobb versenyzőtársa, és a legtöbbet tőlem tanulta. Tizenhat éves, nagy lakli volt, csalogattam öttusázni, nem szálltam le róla, ahogy annak idején Lázár Péter sem rólam. Amikor 1979-ben csapatban megnyertük a Szovjetunió népeinek szpartakiádját, egyéniben meg második lettem, Lázár Péter így biztatott: kicsi, most már jobb öttusázó vagy nálam. Ez nekem mindennél többet jelentett. Így voltam én is Fábián „Joellel” – amit kaptam, tovább kell adnom.

– A sikeres versenyző, majd edző miért éppen újságíróként folytatta?
– Gyerekkoromtól szerelmi kapcsolat fűzött a Népsporthoz. Piciként megtanultam olvasni, s amikor a Tatabányai Bányász meccsein hallottam a lelátón ülő öreg szakiktól, mit írt erről meg arról a Népsport, a posta melletti újságárusnál én is megvettem. Töviről hegyire tudtam a hat NB III-as csoport 96 csapatának eredményét, az NB II Keleti és Nyugati csoportjának eseményeit. Nem akartam orvos vagy mérnök lenni, csak sportoló meg újságíró. Ez bejött. Bár egész életemre jellemző volt, hogy az öttusázók között úszónak, az úszók között öttusázónak, az újságírók között sportolónak, a sportolók között újságírónak számítottam. Ez a 22-es csapdájának a szorzása.

– De kinek van nagyobb rálátása a sportra? Hiszen sportolóként, edzőként, újságíróként is a legmagasabb szinten dolgoztál.
– A Jóisten akarata volt, és apámtól örököltem hozzá az empátiát, különben nem tudtam volna akár edzőként, akár főszerkesztőként, laptulajdonosként megfelelni. Annak idején anyám és apám úgy engedett el, hogy nem az eredményesség a fontos, hanem hogy jó srác, jó ember legyél. Amikor újságíróként fair play életműdíjat kaptam a MOB-tól, köszönetképpen azt a mondtam, most már papírom is van róla, hogy jó srác lettem. Persze nem voltam ennyire jó, a csibészek élmezőnyébe tartoztam, kaszkadőrként még akasztott ember is voltam. A Cyrano de Bergerac című film egyik jelenetében Gérard Depardieu felkoncolt, s amikor Szilvásváradon Frici bácsi kocsmájában interjút kértem tőle, csak akkor engedett, amikor rájött, hogy most ölt meg… Alá is írattam vele a kéziratot, mert az Esti Hírlapnál azt hitték, kamu az egész.

– Hetvenévesen sem adsz alább a tempóból?
– A körzőt minden reggel a világ legszebb sportlétesítményében, a Margitszigeten tűzöm le. Három ötvenkor kelek, hogy az öt negyvenhármas 26-os buszt elérjem. Így megy már hatvan éve…

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2025. március 8-i lapszámában jelent meg.)