Megjártuk az El Caminót – az utolsó napok

(Az útibeszámoló első részét ITT, a másodikat pedig ITT lehet olvasni.)

A hetedik etapban, a táv körülbelüli felénél átléptük a képzeletbeli határt Asztúria és Galícia között. Innen már nincsenek olyan meredek emelkedők, illetve lejtők, de azért könnyűnek ezek sem nevezhetők. A táj érzékelhetően más volt, mint Asztúriában, de semmiképpen sem unalmas.

Ráadásul Galíciában a Caminót szegélyező méteres útjelző köveken a kagylószimbólumon és a sárga nyílon kívül megjelennek a Santiagóig hátralévő kilométerek számai is. Ez sokszor nagy segítség a megfáradt zarándokoknak.

Például amikor az aznapi szakasz végcélja, Fonsagrada előtt az ember megpillantja a várost egy fennsík tetején, és úgy tűnik, hogy mindjárt ott van, akkor kell szembesülnie azzal a ténnyel, hogy az még legalább három-négy kilométer – közben le kell ereszkednie egy völgybe, és onnan „természetesen” meg kell mászni egy hegyet is.

Már csak szűk két etapunk volt arra, hogy a már-már magányos zarándokutunk ne változzon sűrű turistaúttá. Melidénél ugyanis becsatlakoztunk a legnépszerűbb Caminóba, a Francia útba. Népszerűségének és zsúfoltságának az is a magyarázata, hogy aki ennek az útnak az utolsó 100 kilométerét teljesíti, az jogosult a compostelára (vagyis a zarándoklatot igazoló oklevélre). A Primitivóhoz képest nagyságrendekkel több zarándok látványa arra sarkallt bennünket, hogy az utolsó négy szakaszt háromra rövidítsük le, és zarándokszállásokat is más városokban keressünk, mint ahogy az addigi itinerünk mutatta. Ez mindenképpen jó döntés volt!

Nagyon furcsa volt látni, hogy gyakorlatilag két-három kilométerenként pecsételőhelyekkel egybekötött árusok várják a zarándokokat. Ez különösen annak fényében meglepő, hogy a Primitívón volt két olyan etapunk is, ahol egyszerűen még pecsételőhelyet sem találtunk a két szállásunk között.

A megérkezés Santiagóba fantasztikus! Az ember csak áll ott a katedrális előtti téren, büszkén nézi a boldog zarándokokat, és önkéntelenül keresi a társait, akik végigkövették az úton.

És akkor megjelent előttünk Suzanne, egy hatvanas francia hölgy, akivel eddig csak Buen Camino! és Todo bien? (Minden rendben?) mondatokat váltottuk, most pedig csillogó szemmel, és láthatóan nagyon büszkén a nyakunkba ugrott, és mi boldogan öleltük meg. És jöttek sorban a többiek is: Antonio, Jesus, Henrique, Josef és Norbert.

Valószínűleg már sosem látjuk egymást, mégis egy olyan szoros kapcsolat alakult ki ezek között a zarándokok (peregrinók és peregrinák) között (legalábbis erre a két hétre), amit egészen biztosan a Caminónak köszönhetünk! Azt is szokták mondani, hogy az út igazán akkor kezdődik, amikor az ember megérkezik Santiagóba.

Úgyhogy én mindenkinek csak ajánlani tudom, járja végig a Caminót, és minél többször mondja azt, „Buen Camino!”

 

CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOMMAL!