Elütötte egy busz, majd maratonit futott

Vágólapra másolva!

2019.11.20. 15:39

Címkék

Egy százalék – ennyi esélyt adtak az orvosok Matt Longnak, miután kerékpározás közben elütötte egy húsztonnás monstrum. Három évvel szörnyű balesete után végigfutotta a New York-i maratonit.

Matt Longnak a sport szeretetével sohasem volt gondja, már középiskolai évei alatt is aktív életet élt. Már a New York-i tűzoltóságon dolgozva 2005-ben teljesítette élete első Ironman-versenyét, nem sokkal később pedig kvalifikálta magát a 2006-os Bostoni maratonira. Utóbbin viszont már nem indult el, sőt csoda, hogy egyáltalán képes még járni!

Ahogyan addig mindennap, 2005. december 22-én is kerékpárral indult dolgozni, csakhogy egy szabálytalanul kanyarodó húsz tonnás busz elütötte, s maga alá gyűrte. Alig maradt ép csontja, rengeteg vért vesztett, szüleivel pedig az orvos közölte, mindössze egy százalék az esélye a túlélésre. Az első negyven órában hatvannyolc egység vért kapott, több mint egy hónapig kómában feküdt, tizennégy hónap alatt negyvenkét műtétet hajtottak végre rajta.

„Amikor felébredtem, azt sem tudtam, hol vagyok. Tudom, meglepő, de először káromkodtam egy hatalmasat, és azt mondtam, éhes vagyok. Ez volt az első gondolatom.”

Orvosa úgy vélekedett, szerencséje lesz, ha egyáltalán segítség nélkül képes lesz járni, ő azonban többre vágyott, nem adta fel – még futni is újra megtanult, 2008-ban pedig elindult a New York-i maratonin.

„Meglett volna az akaratod, hogy folytasd? Meglett volna az akaratod, hogy tovább harcolj? ‒ tette fel a kérdést egy 2011-es előadásán. ‒ Gyermekként mindannyian álmodunk, aztán később, ahogy felnövünk, az álmaink célokká válnak, és valóra is válthatóak. Legyen terved, tarts ki mellette, és hozz érte áldozatokat. Harminckilenc évesen teljesítettem az Ironmant, életem legjobb formájában voltam, remekül éreztem magam, de öt héttel később elütött egy busz. Tizenöt-húsz percbe tellett, mire felemelték, eltávolították belőlem a biciklit, és bevittek a kórházba. A legtöbben esélyt sem adtak. Biztos vagyok benne, hogy az előző években a céljaimért hozott sok-sok áldozat kulcsszerepet játszott abban, hogy túléltem a balesetet. A fizikai fájdalmat össze sem lehetett hasonlítani a mentális nehézségekkel. Miért én? Miért nem haltam meg? Miért éltem túl? Miért kellene folytatnom? Egyre mélyebb depresszióba süllyedtem, amely napról napra rosszabb lett.”

Aztán egy családi ebédnél minden megváltozott. Kétségbeesésében azt mondta édesanyjának, hálás neki, hogy imádkozott érte, de inkább azért kellett volna imádkoznia, hogy meghaljon. A családi ebédlőasztal körül teljes lett a csend, mindenki sírni kezdett, megölelték, majd az édesanyja közölte, muszáj összeszednie magát, és a lehető legjobbat kell kihoznia az életéből. Mint mesélte, New Yorkban még a hajléktalanok is felismerték, tudták, hogy ő a „buszos pasi”, és úgy érezte, mindenképpen környezetváltozásra van szüksége. Rengeteg e-mailt írt, segítséget, tanácsot kért, és egyből törölte az óvatos válaszokat, amelyek közölték vele, teljesíthető célokat kell megfogalmaznia. Vissza akarta kapni korábbi életét, és nem adta fel, ameddig nem sikerült.

„Lassan ráébredtem, mi a gond. Nem voltak álmaim, nem voltak céljaim. Aztán elhatároztam, újra futni akarok. Minden reggel úgy keltem fel, hogy meg akarom és meg tudom csinálni. Nem azt mondtam, hogy újra sportolni akarok, azt mondtam, hogy újra sportoló leszek.

Változtattam a hozzáállásomon, elkezdtem pozitívan gondolkodni, és onnantól kezdve minden megváltozott. Komolyan vettem a terápiát, rengeteget dolgoztam, teljesen újraépítettem a testemet. Kevesebb mint három évvel a balesetem után hét óra huszonegy perc alatt lefutottam a New York-i maratonit. Messze volt attól az időtől, amit korábban teljesítettem, de elhatároztam, ezzel nincs vége.

Ha le tudtam futni a maratonit, akkor vissza kell mennem Lake Placidbe, és újra meg kell próbálnom az Ironmant. Nehéz volt ismét kerékpárra ülni, óvatosan haladtam, a legkeményebb az volt, amikor elhaladt mellettem egy busz, de volt egy célom, és mindenképpen meg akartam csinálni. Tizenhat óra ötvenhét perc alatt teljesítettem a versenyt. Célok, kitartás és áldozatok. Az élet minden területén ez a siker kulcsa. Visszajárok a kórházba, és beszélek hasonló szenvedésen keresztüleső emberekkel. Mondom nekik, egyáltalán nem elcsépelt közhely, hogy az alagút végén ott a fény. Az én példám is bizonyítja, hogy így van.”

CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!