Garami Katalin: Az ezüst is aranyat ért

Sífutás?

Bizony, azzal kezdődött. Kilencéves lehettem, amikor az általános iskolánkba bejött valaki sífutásra toborozni. Salgótarjánban éltünk, ott ez nem volt teljesen ritka, és mert a szüleim szerették a sportot, én meg izgő-mozgó, aktív gyerek voltam, beiratkoztam. Két évig jártam is becsülettel, de közben részt vettem az iskolai futóversenyeken is, ott figyelt fel rám egy atlétaedző. Az egyik versenyt észrevétlenül nyertem meg…

Elnézést, az hogy lehet?

Mondom, gyerekek voltunk, rövid hajam volt, és a fiúkkal együtt értem a célba, nem vették észre, hogy lány vagyok – közöttük viszont az első. Két srác előzött talán csak meg, de ott a nagy kavarodásban kellett egy kis idő, amíg a szervezőket a szüleim meggyőzték: a saját kategóriámban győztem.

Máig előttem van, hogy a cél előtt zokogva futok, és azt mondom, nem bírom tovább, de ott van édesapám, és biztat: már csak néhány méter, ne állj meg, kislányom!

Ez a rövid interjúrészlet Futóarcok című könyvünkből való, amelyben több mint harminc ismert magyar futót mutatunk be részletesen, természetesen Garami Katalinról is sokkal bővebben írunk. A 236 oldalas könyv megvásárolható a könyvesboltokban és a Spuri boltokban, megrendelhető a lapcentrum.hu oldalon.

Dehogynem, de egy szegedi lány, Szentgyörgyi Kata rendre megelőzött. Sok versenyen találkoztunk, és a korosztályunkban szinte mindig ez volt a sorrend: ő győzött, én jöttem mögötte, és egy idő után úgy voltam vele, ha Kata is indul, nekem az ezüst is aranyat ér. Amúgy jó barátságba kerültünk, tartottuk a kapcsolatot, úgy tudom, már nem sportol. Érdekes, évekkel később akadályfutóként is volt egy lány, Tóth Lívia, aki szinte mindig előttem végzett. Rengeteg második helyem van.

Hogyan jött a triatlon?

Egy kellemetlen Achilles-ín-sérülés miatt kezdtem el úszni és kerékpározni – röviden ez a válasz. És mindig sikerélménnyel zártam, mert hiába másztam ki utolsóként sírva a vízből, a kerékpár már jobban ment, a futás közben meg sok versenyzőt előztem meg, így mindig boldogan értem célba: ez milyen jó sport!

Ma pedig a szintén futóbolond, ökölvívó olimpiai bajnok Kovács István párja…

Három éve jöttünk össze, és gyorsan elhatároztuk, hogy családot akarunk: egy évvel később már állapotos voltam, kétezertizennyolc februárjában meg is született Zalán. Szeptemberben Berlinben, ha óvatosan is, még futhattam, aztán Athénban, amikor Pistit elkísértem, már csak öt kilométert engedett nekem, de még január elején is kocogtam. Sőt február huszadikán össze is pakoltam az úszócuccom, azt terveztem, hogy lemegyek az uszodába – délután jöttek a fájások, este már megszületett a kisfiunk.

Minek köszönhető, hogy az utóbbi években érte el a legjobb időeredményeit?

Annak, hogy megtaláltam az edzőmet: Káldy Zoltánt kértem meg, hadd készüljek vele, és nála rengeteget fejlődtem. Zoli megmutatta, hogy nemcsak futóként volt kivételesen tehetséges, hanem edzőként is, nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy együtt dolgozhatunk.