Lőw András, a Spartathlon törzsvendége

Huszonharmadszor is lehetett izgatottan várni a Spartathlont?

Persze, mindig. Az évek alatt olyanná vált nekem, mint az osztálytalálkozók. Rengeteg futóbarátom van, akikkel csak a Spartathlonon szoktam találkozni, és minden évben más élményt ad a verseny – bár az igazsághoz az is hozzátartozik, én már nagyon rég nem a versenyért, hanem magáért az élményért utazom Athénba minden év szeptemberének utolsó hetében, annak ellenére, hogy tudom, nem leszek mindig jól útközben, és azt is, hogy megint sokkal többet kellett volna futnom ahhoz, hogy jó eredményt érjek el. De ott vagyok mindig, biztos pont az életemben immár kétezer óta. Azt nem tudom, hogy még meddig lesz ott a helyem, de jócskán vannak nálam idősebb, rutinosabb futók is, akik képesek a legjobb tíz közé kerülni.

Ez a rövid interjúrészlet Futóarcok című könyvünkből való, amelyben több mint harminc ismert magyar futót mutatunk be részletesen, természetesen Lőw Andrásról is sokkal bővebben írunk. A 236 oldalas könyv megvásárolható a könyvesboltokban és a Spuri boltokban, megrendelhető a lapcentrum.hu oldalon.

Huszonöt éves voltam akkor, abban az időben Magyarországon sokan nem is tudták, mi az az ultrafutás, a Spartathlont hírből sem ismerték. Nem volt internet, nem létezett a közösségi média, nem volt ilyen a híráramlat, ha úgy tetszik, nem volt ekkora hájp körülötte. Nyilván Bogár János győzelmének is sokan örültünk, mármint mi, a futók zárt közössége, de nem volt akkora hírértéke, mint 2014-ben Lubics Szilvia pályacsúcsának vagy Maráz Zsuzsa tavalyi győzelmének.

Akkoriban még nem volt divat ultrázni, manapság pedig mondhatjuk, hogy trenddé vált. Aki maratonit fut, úgy érzi, ezzel feljogosította magát, hogy az ultrafutás útjára lépjen.

Jómagam is hasonlóképpen kerültem az ultratávok közelébe: rendszeresen jártam a budapesti versenyekre, amikor az egyik barátom mondta, hogy vannak ám távok a maratonin túl is. Izgalmasan hangzott, nem kellett sokáig győzködni, hogy kipróbáljam magam. De azért nem egyből huszonnégy órással kezdtem – mire egy ilyen versenyen rajthoz álltam, már szereztem alapokat.

Korábban több terepultrán is rajthoz állt, a legnagyobb kedvencén, a Mátrában viszont az utóbbi néhány évben csak pontőrködik.

A nagyfiam is szereti, hogy ott töltjük azt a napot, várjuk a futókat. Ez közös program, amelyről ma már semmi pénzért sem mondanék le.

Inkább aszfaltfutónak tartja magát?

Kevés valóban szép aszfaltos útvonal van, ellentétben a terepfutóversenyekkel, amelyek viszont vonzóak. Ott a környezet miatt is érdemes indulni, ugyanakkor a körözős versenyeknek is megvan a maguk varázsa – de már az ilyeneken sincs égető vágyam elindulni.

És mi az, amin még lenne?

Rengeteg szép verseny van a világban, minden csak idő és pénz kérdése. Ott van például az UTMB, jó lenne oda is rendszeresen visszatérni, hiszen fantasztikus a hangulata, és lenyűgöző az útvonal is. Csodás lehet akár több nap alatt napfényben csak végigjárni… Ázsiában, Amerikában is egyre több a verseny, de a magyar kínálat is gazdag.