Futva menekült a válság elől

Márványkövi FerencMárványkövi Ferenc
Vágólapra másolva!
2020.08.21. 20:32
A Racemachine-nek becézett Szőnyi Ferenc bár viszonylag későn kezdett el rendszeresen sportolni, hamar a csúcsra ért. Büszkén mesélt kitartásról, szorgalomról, áldozatokról és a Magyar Érdemrend lovagkeresztjéről is. 

– Egy korábbi interjúban azt mondta, hogy egy kőműves nem lehet példakép. Mit értett ezen?
Egy nyilvános sajtótájékoztatón hangzott el ez a mondat. Sokan tudják, hogy eredeti szakmám szerint kőműves vagyok, illetve később az építőiparban voltak vállalkozásaim. A mondat arra utalt, hogy sokáig azért nem ismerték el a sportteljesítményemet, mert én „csak” egy kőműves vagyok, aki Magyarországon nem lehet példakép. Fél évre rá, miután ez a mondat elhangzott a számból, megkaptam a Magyar Érdemrend lovagkeresztjét, amelyre ugyan nagyon büszke vagyok, de pénzre nem váltható. Tehát még mindig aktuális a felvetés, mely szerint bár lehetünk példaképek, egyáltalán nem biztos, hogy bármire is megyünk vele.

– Kedvelte az eredeti szakmáját?
Világéletemben progresszív, önmegvalósító ember voltam, az első vállalkozásomat már a húszas éveim elején megalapítottam, a könnyűiparban és az építőiparban is sikeresen menedzseltem cégeket. Bár a kőművesség nem a tanult szakmám, a munkáim során sok mindent megtanultam róla. Időközben szakítottam a szakmával, három éve már csak a magam kedvtelésére építkezem, illetve végzek felújításokat.

– Építőipari vállalkozóból hogyan lett nagy sportteljesítményekre vállalkozó ember?
Úgy, hogy futva menekültem a kétezres évek második felében jelentkező gazdasági válság elől. Néhány hónapnyi tapogatózást követően nagyon jó érzés volt rájönni arra, hogy a futás motivál, ami azért volt számomra is kissé meglepő, mert korábban semmilyen sportversenyen sem vettem részt, ráadásul abban a faluban, Ácson, amelyben felnőttem, furcsán néztek arra, aki sportol.

Fotó: Tumbász Hédi

– Adta magát, hogy ezután a triatlont, illetve az ultratriatlont is kipróbálja?
A triatlont a barátaim és a körülettem lévő jóakaróim ajánlották a figyelmembe, mondván, a futáshoz képest kicsit szofisztikáltabb sport, amelyben nemcsak megizzadsz, hanem a technika és több sportág egyvelege. A triatlonban egy dupla távú ironmanversenyen mutatkoztam be, és ezen a világkupán negyedik lettem.

– Olyan sok sportág van, miért éppen a futást, és nem, mondjuk, az extrém sportokat választotta?
Bizonyos értelemben az extrém sportokat választottam, hiszen extrém távokat és időeredményeket teljesítettem, illetve teljesítek, jártam dzsungelfutáson, a 288 kilométeres Milánó–San Remo futóversenyen, de ide sorolhatnám az indiai 333 kilométeres hegyi terepfutóversenyt is. Ezeket mind-mind extrém teljesítménynek tartom.

– Hogyan sikerült ilyen rövid idő alatt kiemelkedő sikereket elérnie?
Olyan közeggel hozott össze a sors, amely a bennem rejlő tehetséget nemcsak észrevette, hanem a fejlődésemet is segítette. Egy szegény megboldogult barátom győzött meg arról, hogy érdemes a sporttal foglalkoznom, mert genetikailag és fizikailag olyan adottságaim vannak, amelyekkel mások nem rendelkeznek.

– Mi áll sportteljesítménye mögött: genetika vagy szocializáció?
– Édesapám világéletében fizikai munkát végzett, és hasonlók az adottságai, mint nekem, ugyanakkor sokkal kötöttebb az izomzata – mégis, leginkább benne látom viszont magamat. Valójában nálunk az egész család vékonydongájú, azonban senki sem sportolt közülük. Mint ahogy a faluban sem, amelyben felnőttem.

– A genetikán és a fizikai adottságon túl mi kell még a sikerekhez?
Rengeteg szorgalom, alázat és figyelem, ezenkívül precizitás, illetve a vágy, hogy mindennap küzdeni tudj a kitűzött céljaidért.

De ami talán a legfontosabb, legyen igényünk a progresszivitásra, hogy az idő előrehaladtával mindig többet és többet akarjunk elérni.

És akkor még nem szóltam az embert körülvevő támogató közegről, arról a „csapatról”, amely a felkészülést segíti. A családra, a sportbarátokra vagy Komárom városára gondolok.

A cikk a 2019-ben megjelent Futóarcok könyvben is olvasható – az album, amely közelebb hozza a példaképeket, megvásárolható a könyvesboltokban, a BSI felületein, és megrendelhető a Lapcentrum oldalán.


– Ötvenöt évesen, ennyi sikerrel a háta mögött miből tud még erőt és motivációt meríteni?
Az idő múlása eddig nem jelentett problémát, de most már kezdek kicsit nyűgösebb lenni, és kevésbé vágyok nagy rekordok döntögetésére. Most már nincs bennem annyi erő, hogy a legjobb akarjak lenni, hogy a huszonévesekkel felvegyem a versenyt fizikailag. Persze önmagamhoz, illetve a saját korcsoportomhoz képest még mindig progresszív vagyok, és főleg az olyan versenyeken tudok kiemelkedni a mezőnyből, amelyek nagy állóképességet igényelnek. Ezek tekintetében még van bennem vágy, hogy jobb teljesítményt érjek el.

– Az eddigi eredményeit látva adódik a kérdés: meddig lehet még a teljesítőképesség határait feszegetni?
– Sajnálatos módon egyre inkább úgy látom, hogy elérkeztem a határig, amit leginkább a fájdalom határoz meg. Nemrégen voltam egy hatórás futóversenyen, amelyen úgy éreztem, ezt most el kell engednem. Meleg volt, nem esett jól, és nyűgös is voltam.

– Feltételezem, hogy a sok siker és a lenyűgöző teljesítmény mögött rengeteg lemondás és áldozat is áll.
A siker mindig rengeteg lemondással és konfliktushelyzettel jár, a futás helyett annyi minden mást csinálhattam volna, ami pénzzé konvertálható. Tanulhattam volna nyelveket, vagy továbbképezhettem volna magam. A legnagyobb lemondás azonban az, hogy az ember kevesebb időt tölt azokkal, akik igazán közel állnak hozzá: a családjával.

Ennek a sportnak, amelyet űzök, sajnos velejárója, hogy nem tesz jót a családi kapcsolatoknak.

A házasságom megsínylette, hogy a sport miatt sok időt vettem el a családomtól, és visszanézve azt gondolom, ha tudtam volna, hogy ez lesz a következménye, nem biztos, hogy belevágok a futásba.

– Megfordult már a fejében, mi lesz, ha egyszer befejezi a futást?
Valószínűleg csúnyán el fogok hízni… A tréfát félretéve: ötvenöt éves nagyapaként még mindig tervezgetek, és folyamatosan célokat tűzök ki magam elé, még mindig vannak hiú ábrándjaim. Kacérkodom a hegymászással is, ha a Himalájára fel tudtam futni, megmászni sem lehet túl nagy probléma.

Fotók: Tumbász Hédi

CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik