Vonzotta, hogy triatlonozni menő

„Egészen pontosan 2016 júniusában léptem rá az életmódváltás útjára – kezdi a 39 éves Németh Norbert a Csupasportnak adott interjúját. – Egy szombat reggelen még élcelődtem is későbbi csapattársam, Horváth Nelli aktuális futós posztján, miközben valami utazásos magazinműsort néztem a kanapén, és csipszet tömtem hozzá, hogy márpedig futni még a busz után sem fogok soha, és amúgy is ez micsoda hülyeség.”

Ebéd után valamiért mégis felhúzott egy régi sportcipőt, és elindult futni. Két kilométerig jutott, igaz, mindent kiadott magából. Innen pedig nem volt többé megállás. Nyilván a kilók is kezdtek leolvadni róla, még a jegygyűrűjét is be kellett vetetni egy mérettel, és már cipőből is egy számmal kisebbet hord.

„Kezdőként persze sok baklövést elkövettem – ismeri el a pécsi sportoló. – Egyszer egy hajnali közösségi futáson mindkét mellbimbóm kidörzsölődött, és a vér teljesen átáztatta a citromsárga futópólóm. Ezt csak fél nyolckor, Pécs legforgalmasabb buszmegállójában vettem észre. Azért azt meg bírtam állni mosolygás nélkül...”

A futás ezután egy időre abbamaradt, jött a bringa, és megtanulta a gyorsúszást, ettől kezdve pedig adta magát a triatlon.

„Két dolog vonzott legjobban ebben az igen összetett sportágban. Az egyik, hogy amíg saját edzéstervezéssel féltávokra készültem, könnyedén tudtam a családhoz, a munkához és az időjáráshoz illeszteni, hogy mikor mit eddzek; a másikat meg kimondom bátran: triatlonozni menő dolog” – folytatja a pályázatíró és projektmenedzsment-vállalkozását vezető Németh, aki egy éve már a négyszeres magyar bajnok Flander Márton irányításával készült élete legnagyobb próbatételére, méghozzá példaértékű alázattal.

„Egy Ironman nem két fél táv egyszerre, én pedig biztosra mentem. Marci ikonikus alakja a magyar hosszútávú triatlonnak, és több pécsi ismerősömet is sikeresen felkészítette, én pedig a táv királyával akartam készülni. Az Ironmanben nem az utolsó tíz és fél óra a legnehezebb, hanem az a tíz és fél hónap, amit előtte teszel bele. Én beletettem, amit csak tudtam.”

Ráadásul a verseny napjára volt kiírva várandós felesége a második gyermekükkel, ezért is igyekezett hamar célba érni, de végül még azt is megvárta a csöppség, hogy rendesen kipihenje magát. A Balatonkenesén elért eredménye nem mellesleg bronzérmet is ért a korosztályos országos bajnokságban.

Tavaly ugyanitt féltávon indult, szereti a pályát, és úgy gondolja, biztosan visszatér, ha nem is a leghosszabb számra. Egyébként kevés versenyhelyszínre tér vissza, mert nem akarja a korábbi eredményeihez hasonlítgatni magát. Versenyezni azonban nagyon szeret a kétgyermekes családfő.

„Ha rajtszám van a hasamon, a maximumot kell nyújtanom. A sport mellett ott a családunk és a vállalkozásunk, tartozom magamnak és a környezetemnek azzal, hogy a felkészülésre fordított időt és energiát a versenyen csúcsra járatom. Eddig egy feladott versenyem volt, ami utólag hatalmas csalódás. A rosszul sikerült versenyekből pedig mindig levonom a tanulságot. A sport sok mindenre megtanított: megtanultam hatékony lenni az életben, nem halogatom a kínosabb dolgokat sem, mert egyszerűen kár rájuk meddő időt pazarolni” – fogalmazott.

A másik, amit megtanult, hogy mi kell a jó teljesítményhez. Úgy látja, az emberek nagy többsége fizikai szempontból képes lenne ennyit edzeni, de csak a töredékük képes az első néhány hét után is eltökélt maradni, nagy részük hamarabb feladja. Zaklatott lelkiállapotban viszont a test nem tudja beépíteni az edzés eredményeit, mert az edzés végső soron rombolás, az építkezéshez pedig pihenés, feltöltődés kell.

Nem is vágyik jelenleg semmi másra, csak arra, hogy végre megint pihent lábakon indulhasson a kutyájával futni a Mecsekbe.