Ferenczi István lába

Négyszázkilencven kilométer futás kicsivel több mint kilencven óra alatt – nem semmi, ugye?
Az embert próbáló, sőt inkább az emberi tűrőképesség feletti teljesítmény a korábbi gólerős csatár, a labdarúgóból lett ultrafutó Ferenczi István nevéhez (is) fűződik. Is, hiszen Maráz Zsuzsanna – női pályacsúcsot elérve ezen a bizonyos 490 kilométeren 67:54 órával – és Toldi Péter (holtversenyben) második lett, Blaskó Mihály a tizenegyedik, míg az ultrafutó-legenda Bogár János a tizenötödik helyen ért célba, és bár nem sikerült végigmennie, Kovács Ádám is ott volt a mezőnyben.

E hat, óriási teljesítményre képes magyar ultrafutó vett részt néhány napja az „Authentic Phidippides Run” elnevezésű versenyen.

A dupla Spartathlon teljesítése (Athén–Spárta–Athén volt az útvonal) az ókori hírvivő, Pheidippidész történelmi tettének állít emléket. S ha jobban belemélyedünk a múlt és jelen kapcsolatába, kiderül, valójában nem is a 246 kilométeres, világszerte ismert és rajongott futás, hanem ez a 490 kilométeres kihívás „a” Spartathlon. Amúgy a spártai Leónidasz király szobrához vezető versenyen (tehát a „fél” Spartathlonon) általában szép magyar sikerek, sőt gyakran győzelmek születnek, ugyanakkor a hosszabb futás, a 490 kilométer a táv kapcsán hűen rekonstruálja mindazt, ami időszámításunk előtt 490-ben a perzsa–görög háborúk idején történhetett. Ennél részletesebben felesleges is belemerülni a verseny történelmi előzményeibe (a spartathlonos futások régmúltjáról bővebben a Wikipédián), inkább tegyük fel a kérdést: akkor most mi a helyzet a magyar labdarúgással?

Ha Ferenczi István nagy futását nézzük, úgy tetszik, a „focisták” (az idézőjelbe tett szóhoz a jellegzetesen leereszkedő hangsúlyt is hozzáképzelhetjük, hiszen a labdarúgó mint sportoló a magyaros közbeszéd alapján olyan lógósféle – „a” focista...) mernek, tudnak, akarnak, és a jelek szerint bennük is van valami különleges adottság, amiről általában (na persze, ha nem „a focistákról” van szó) olyan szépen, büszkén lehet beszélni, írni (valahogy így): a maroknyi magyar ember a szorgos-dolgos hétköznapok sodrásában nagy áldozatokat hozva felkészült, majd pedig tíz, húsz vagy akár száz órán keresztül futott azért, hogy...

Na, ez a „hogy” kemény dió...

Szívem szerint most azt pötyögném ide: „...azért, hogy a magyar dicsőségért küzdjön”, de a megérzéseimre hallgatva inkább (már) nem írom le, mert sajnos mindig bebizonyosodik, hogy az irigység, a rossz­indulat sokkal nagyobb erő a honleányi és honfiúi büszkeségnél.

Hogy érthetőbb legyek: miközben nagy ritkán ezeken a hasábokon a magyar ultrafutósikerek kapcsán a kiemelkedő mentális erőről, áldozatvállalásról, példaképszerepről áradozunk, aközben az internetet eluraló gúnyolódó, gyakran defektes reakciók miatt éppen azoknak lesz rossz érzésük, akik voltak olyan bolondok, hogy lefutottak néhány száz kilométert (és netán győztek is), s a reakciókat olvasva azok is szégyellhetik magukat, akik a nagy teljesítményt néhány dicsérő jelző kíséretében heroizálni merészelik… És persze tudom, gyakran elhangzik, kár a károgással foglalkozni, a rosszindulatú hangokat el kell ereszteni a fülünk mellett, amúgy is vannak arra utaló jelek, hogy ez az egész futkosósdi sokak szemében nem „igazi” sport. Lehet(ett) ugyan az elmúlt negyven esztendő sodrásában magyar Spartathlon-győzelmekről, valamint extra teljesítményre képes, köztünk élő hobbisportolók extrém futásairól cikkezni, vagy ezredszerre is leírni, hogy kocogni jó, mert „a láb mindig kéznél van!”, ám eközben ez a „kisemberszereplős” magyar sportsikerágazat – legalábbis ezt olvastam a minap – az utóbbi évben is mindösszesen ötmillió forintos központi támogatásból tudott szervezni, marketingelni, utaztatni és netán vásárolni egyenpólót a vb-n, Eb-n szereplő versenyzőknek…

Na tessék! Bármennyire is fogadkoztam, hogy márpedig itt többé nem lesz cukormáz, heroizálás meg dráma, a fenti pufogó bekezdés erejéig csak elkalandoztam a fő csapásiránytól… Ferenczi Istvánról lenne tehát szó, aki végre (szó szerint is) kifuttathatja a magyar közgondolkodásból a „mert­azokasemmirekellőfocisták” kezdetű rikácsolást. Egyszersmind bebizonyosodhat végre az is, hogy sportoló és sportoló között – ha az akaratról s a célba érés vágyáról beszélünk – tulajdonképpen nincs különbség. Márpedig „a labdarúgó is sportoló” kérdéskör rendbetételéhez most nagyon passzol ez a görögországi autentikus 490 kilométer. Annál is inkább, mert a tömegkocogás kontra pénzes futball összehasonlítgatás eleve sántít, hiszen a hobbifutás népszerűsítéséhez meglehetősen sokat tettek hozzá az elmúlt évtizedek sodrásában az agyonkritizált magyar labdarúgók, szemben, mondjuk, azokkal, akik a saját 21 vagy 42 kilométeres eredményeik fényezése kapcsán azt is beírták vagy bediktálták a dicsőségértesítőjükbe, hogy „…mert mi nemcsak úgy focizgatunk ám jó pénzért, hanem…”.

Hanem mit?

Miközben a százezreket, sőt inkább már milliókat megmozdító futás oldaláról igencsak ritkán lehet hallani olyasmit, hogy valakit arra biztatnának, szurkoljon, és járjon ki futballmeccsekre (is), aközben a tömegrendezvények szervezői érthető módon előszeretettel használják és élvezik azok szereplését, akiket amúgy divatból és a talmi népszerűségért cserébe jó leszólni – merthogy főállásban a labdát rúgták (vagy rúgják)...

Szóval a futball és futás relációban az előbbi jó reklámot jelent utóbbinak, ami, lássuk be, ebben az agyonmarketingelt és -lájkolt világban nem kis szó.

Az internetes bugyrokban pedig nem is kell túl sokat kotorászni, hogy szembesüljünk azzal, milyen sok futballista (és persze még tucatnál is több más sportág képviselője, akiket azonban nem szokás mifelénk „lesemmirekellőzni”) választotta új hobbijának a futást, s hogy ők minden fricska ellenére milyen átéléssel tudnak beszélni a félmaratoni, maratoni táv teljesítéséről vagy éppen az Ultrabalaton párosban lefutott száztíz kilométeréről, terelgetve így is a kocogás felé jó néhány életmódváltással kacérkodó embert.

S így juthatunk el Ferenczi István lábához: ezzel a jobbal és ballal most akkor mit is lehet kezdeni?

Kritizálni az eddig hallott, olvasott módon immár biztosan nem lehet, hiszen ezekben a futballistalábakban ott van 490 kilométer, azaz majdnem tizenkét maratoni egymás után – sőt, nem is egymás után, hanem inkább egybefűzve… Mint ahogyan bennük van már a számtalan meccsen kapott rúgás és persze a profi pályafutás alatt szerzett több mint száznyolcvan gól is (ami azért nem csekélység). S tegyük fel, hogy a góllövés mellett a korábbi válogatott csatár profi karrierje során egy-egy mérkőzésen a védők darálójában teljesített kocogva, sprintelve, felugorva, megindulva körülbelül hét kilométert (feltéve, hogy végig a pályán volt), s ha ezt az adatot vesszük alapul, akkor az Athén–Spárta–Athén futása során zsinórban hetven egykori meccspenzumát tudta le 95 óra leforgása alatt.
Persze ezeknél a számoknál fontosabb, hogy a bizonyos „Authentic Phidippides Run” történetében a magyar Ferenczi István az első, aki Spartathlont, azaz a „csupán” 246 kilométeres „odafutást” még nem is teljesítve végigment a 490 kilométeres történelmi úton. Ettől még inkább felértékelődik az eredmény – és természetesen mind a hat, Athénban rajthoz álló magyaré.

A történetnek pedig itt a vége: Ferenczi István, a korábbi kilencszeres válogatott csatár, az elmúlt évtizedekben eleget szapult magyar futball szereplője, az NB I-es ZTE FC erőnléti edzője elindult az úton, s az akarata és kitartása végül diadalt ért.

Írom is, hogy természetesen, hiszen nem tett mást, mint sportember maradt – ultrafutóként is.