Aczél Tamás a száz kilométeres verseny után sem tartja magát ultrafutónak

Nyolcadik alkalommal került sor a Szederkény–Bóly 100 kilométeres futásra, amely inkább örömfutásnak nevezhető, mint versenynek, bár a távok és a szintek nem ezt sugallják. Aczél Tamás harmadik alkalommal vett részt a családias hangulatú rendezvényen. Az első évben még csupán a kisebb körön indult, lévén egy 43 és egy 57 kilométeres útvonalból épül fel a verseny.

„Akkor még csak néztem a nagyokat, olyan hihetetlennek tűnt, hogy ötvenhét meg száz kilométereket futnak. Rá egy évre már én is az ötvenhetes távot próbáltam meg, amit végül egy levezető futással hatvanra egészítettem ki, hogy kerek szám legyen. Olyan kellemesen éreztem magam közben, nem fáradtam el, így gondoltam, legközelebb miért ne jöhetne a százas.”

A hatvan kilométer feletti futás neki út volt az ismeretlenbe, csupán annyit tervezett el előre, hogy az elejét nem szeretné elfutni, mert nem tudja, mi vár rá, hogyan fogja bírni. Hajnali hat órakor, még teljesen sötétben fejlámpával rajtolt a mezőny. A teljes száz kilométer 850 méter szintet tartalmaz, és ennek a nagy része mindjárt az első, 57 kilométeres körre esik.

„Mikor visszaértem a bázisra, lévén ugyanonnan indul a kisebb kör is, még arra is volt időm, hogy átöltözzek, és bekanalazzak egy forró levest.

A verseny közben szinte minden faluban nagyon jól szervezett frissítőállomások voltak – emeli ki. – A második kör is aránylag jól sikerült, bár akadtak olyan emelkedők, amelyeken inkább tempós gyaloglásra váltottam. Közben már nagyon néztem az órám, hogy időben visszaérjek, végül sötétedéskor már a faluban voltam. Bruttó 11 óra 42 perc alatt teljesítettem a távot. De igazából nem akartam versenyezni senkivel, ez a magam kihívása volt.”

„Gyorskorcsolyázó voltam, versenyszerűen űztem a sportágat. Az alapjait még valamikor mi tettük le, és kezdtük el meghonosítani itthon, Magyarországon a rövid pályás gyorskorcsolyát – meséli. – Elég aktívan részt vettem benne, versenyzőként is, később edzőként is.”

Miután befejezte az aktív sportolást, volt olyan szakasza az életének, amikor egyáltalán nem mozgott. Hiába kezdte újra a biciklizést, költözés miatt azt is abba kellett hagynia, mert amíg építkeztek, albérletben laktak, és ott nem fért el a kerékpár. Mégis ennek köszönheti, hogy futásra adta a fejét.

„Éreztem, hogy sportolnom kellene valamit a munka mellett, ekkor, 2015–2016 környékén kezdtem el futni, de akkor még csupán alkalmanként. Később előkerültek az edzéstervek, és kitűztem magamnak célul a félmaratonit. Nagyon büszke voltam, amikor először lefutottam. Utána többször is teljesítettem a távot, és úgy voltam vele, ha két órán belül meglesz, jöhet a maratoni.”

Sikerült is neki, 2018-ban a Spar Maratonon meglett a 42 kilométer is. Onnantól kezdve elmondása szerint „elkapta a gépszíj”, és jöttek sorra a versenyek. Bár azt mondják, minden maratoni feletti táv már ultra, ő nem tartja magát ultrafutónak.

„Inkább azt mondanám, hogy bekopogtam az ultra világába, de nagyon nem akarom tovább feszegetni a határokat, mert azért már ötvenkét éves vagyok. Élvezni szeretném a futást, ameddig jólesik.”

Tervei, céljai persze továbbra is vannak. Hosszabb távban gondolkodva az augusztusi Korinthosz 80 kilométerét célozta meg, ami a körülmények miatt lesz nagy kihívás, lévén a nyári melegben meglehetősen monoton útvonalon kell majd futni. Őszre újabb maratonit tervez, amelyen az időből szeretne lefaragni, a cél 3 óra 30 perc.

„A családom nagyon szeret utazni, és ha külföldön versenyzek, jönnek velem a gyerekek és a feleségem is. Míg én futok, ők szurkolnak, aztán ott maradunk a városban, kicsit csavargunk, pihenünk néhány napot. De még nincs meg az idei helyszín. Az biztos, hogy – a nagy versenyek tekintetében – lesz egy maratoni meg a Korinthosz. A kisebb versenyek közül jelenleg a májusi Borvidék félmaraton, illetve még márciusban a Pécs–Harkány van betervezve.”

CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!