Cseke Lilla: a legszebb szigetkör

Mostanában többször eszembe jutott az első futásom.

Emlékszem, átlagos tavaszi szombat délután volt, egyszer csak mehetnékem lett, így kisétáltam a Városligetbe. Mozogni akartam, de a séta lassúnak bizonyult, így arra gondoltam, mi lenne, ha futnék? Félve tekingettem körül, amikor elindultam, és átfutott az agyamon, hogy „na, most biztos mindenki engem néz”. Ügyetlennek éreztem magam, a karjaim önálló életre keltek, és amiatt aggódtam, hogy biztos elbotlok a saját lábamban, annyira zavarban vagyok… Lassan, kocogva haladtam, ügyelve minden lépésemre. Amikor lehagyott egy futó, levegőt sem mertem venni, nehogy megzavarjam, és csodálattal tekintettem rájuk, milyen gyorsak. Persze korábban én is futottam az iskolai testnevelésórákon, de diákként más volt futni, mint felnőtt fejjel, tele komplexussal.

Fél óránál nem is volt több, mégis, az élmény a mai napig megmaradt. Emlékszem a napsütésre, a friss tavaszi színekre, a tóban úszkáló kacsákra és a szabadság érzésére. Annyira feltöltekeztem, hogy mentem a következő héten is, majd hét közben egyre többet. Hamar rendszeresek lettek ezek a kimenők, könnyen beépült az életembe az új hobbim. Nem csoda, hiszen jólesett a mozgás – bár el is fáradtam, jól éreztem magam tőle.

Jó volt kiszabadulni a négy fal közül és félretenni a mindennapi gondokat, a stresszt. Az a fél-egy óra, amit a futással és magammal töltöttem, teljesen kikapcsolt. Nem gondolkodtam semmin, csak hagytam, hogy vigyen a lábam. Nem néztem tempót, azt sem tudtam, mi az, nem volt órám, sem applikációm, pulzuspántom. De még rendes futócipőm sem, a ruhákról, kiegészítőkről nem is beszélve. Nem is volt rá szükségem. Csak én voltam és a futás.

Idővel a Margitszigetre is kimerészkedtem, de először azt sem tudtam, melyik irányba induljak a rekortánon. Az első, megállás nélkül megtett öt kilométerem után magamhoz tudtam volna ölelni a világot!

Aztán egy körből kettő lett, majd több. Csatlakoztam közösségi futásokhoz, például vasárnap reggelenként egy kis csapattal szendvicseket osztottunk az utcán élőknek futás közben (ha tehetem, azóta is csatlakozom hozzájuk), de indultam versenyeken, később eljutottam terepre, ami egy új világot jelentett a városi, aszfaltos futások után. Lett órám, rendes futócipőm és futóruhám, bár pulzuspántot ma sem használok, és a kütyüket is mellőzöm. Ahogy nőttek a távok, a kilométerekkel együtt gyűltek az emlékek, változtak a célok. Ismeretségek alakultak, barátságok szövődtek, amelyek azóta is tartanak.

Szívesen gondolok vissza az első futásokra, az első élményekre. Főleg nehezebb időszakokban, amikor túl sok minden összegyűlik, és leterhelnek a mindennapok, vagy csak elveszítem a lelkesedésemet, a motivációmat. Ilyenkor eszembe jut, mennyire jó érzés volt csak fél órára kiszakadni a mindennapokból és futni, szabadon. Persze a problémák, gondok nem múlnak el a futástól, de könnyebb tiszta fejjel szembenézni velük vagy új lendületet szerezni egy edzés előtt.

Te hogy kezdtél el futni, milyen emlékeid vannak? Hogy emlékszel vissza a kezdeti időszakra? Szerencsés vagyok, hogy jó tapasztalataim voltak az elején, így könnyebb volt „rászokni” a futásra. Már el sem tudom képzelni az életemet nélküle. Kívánom, hogy Neked is segítsenek az első élményeid átlendülni a nehezebb időszakokon, és találd meg újból és újból az örömöd a futásban.

CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!