A CountryMan utolsó bajnokának a lovaglás örök szerelem, a futás pedig küldetés

Varga Szilvi neve sokaknak ismerős lehet az ultrafutás világából. Gyermekkorában lovagolt, de futni felnőtt fejjel, 40 évesen kezdett. Számára a futás leginkább a szabadságot jelenti, amikor önmagával lehet.

De nemcsak önmagáért fut, egy nemes küldetést is vállalt: futónagykövetként daganatos gyermekeket és családjaikat támogató alapítványt képvisel a versenyeken. S hogy mi ösztönzi, hogy újból és újból nekivágjon akár 100-200 kilométernek aszfalton vagy terepen? Erről is mesél nekünk.

Mikor ismerkedtél meg a futással, hogy csöppentél bele?

Gyermekkoromban versenyszerűen nem sportoltam ugyan, de a nyarakat lóháton töltöttem már hattól egészen húszéves koromig, ez biztosan jó alapot adott a comboknak. A Balatonnál van egy telkünk, ott tanultam meg lovagolni, majd lettem „szerves része” a balatonkenesei lovardának.

Tizenöt évesen már a terepeket vezettem, távlovaglóversenyem indultam, és gyerekeket, felnőtteket tanítottam futószáron ismerkedni a lovaglás alapjaival. Imádtam azt az időszakot. Sajnos az életritmusom, a munka, a család, a futás mellett már elmaradtak a lovaglások, de a lovak a mai napig örök és nagy szerelem.

Teljesen amatőr módon egy ócska tréningnadrágban és cipőben – ami nem követendő példa – kimentem a hatszáz méteres utcánkba, és mentem fel-le három-négy hosszt. Aznap csak a fejemet akartam kiszellőztetni egy rossz emlékű évforduló miatt, de aztán másnap arra gondoltam, ha tegnap kint voltam, csak kellene ma is. Így kezdődött. Azóta is sokat futok itt, óra nélkül fel-le.

Hiába futottam akkor négy kilométert, most meg már akár százakat, nem jelentett akkor sem mást a futás, mint most, vagyis a szabadságot: a nyugalmat, a kiszakadást a napi problémákból, kicsit a magányt magammal, ami jó, és persze sikerélményt. Egy kezdőnek pontosan ugyanolyan nagy dolog és siker a maga négy kilométere, pontosan ugyanolyan büszke lehet magára, mint a haladónak a harminc. Sőt, talán akkor folytatni még nagyobb kitartás és erő kell, mint mostanság, amikor már az életem része. Ezért is nagyon örülök, és jólesik a szívemnek, amikor látok futókat, akik tudom, hogy mostanában kezdték, és küzdenek magukkal, a távval. Annyira büszke vagyok az idegenekre is.

Milyen változásokat hozott még az életedben a futás?

Sok barátot szereztem felnőtt fejjel, sok jó embert ismertem meg a futás által, a hozzá kapcsolható közösség nagyon sokat ad minden értelemben. Mondhatom, hogy ez pluszt jelent a hét évvel ezelőtthöz képest. Ami a mentális pluszt illeti, hét és fél éve folyamatosan csak ad, és segíti a nehézségek elfogadását, feldolgozását, minden egyes itthon futott kilométer egyedül vagy a barátokkal és minden egyes verseny is.

A hosszú futásokban azért nagyon el lehet fáradni testileg-lelkileg. Téged ki ösztönöz, akiért nem adod fel?

Az én ösztönzőm a kislányom, aki nagyon-nagyon kemény dolgokon ment már keresztül a maga tizenhat évével. Amikor már fáj, amikor rossz egy hosszabb futáson, mindig ő ad erőt. Akkor tudom, hogy nem ez a fájdalom, amin én most keresztülmegyek, ezt magam választottam. De itt van Apukám is, aki februárban hagyott itt, és a legnagyobb rajongóm, szurkolóm volt. Azt szeretném, ha továbbra is büszke lenne rám. Ő is sok erőt ad.

Mit tanultál a futás által, amiről nem is gondoltad volna, hogy benned van?

Kitartó tudok lenni, szorgalmas, következetes, és mentálisan erősebb vagyok, mint hittem: jól tudja az agyam uralni a testem.

Az olykor vállunkra ülő kisördögöt le tudom söpörni – ha néha nehezebben is, de sikerül. A magam edzéstervét követem, szorgalommal, kitartással, fegyelemmel teljesen jól működhet, ahogy nálam is.

Ha jó eredmény születik, akkor éppen jól jön ki, hiszen nem vagyok gyors – kitartó viszont igen, tudok küzdeni, erős vagyok fejben. Sok-sok kilométer után is stabilan megyek, kevésbé lassulok, ezért minél tovább tart egy verseny, nekem az előnyömre válik. Ez volt most hétvégén a sajnos utoljára megrendezett CountryMan Trailen is – ez ötven kilométeres terepfutás, amelyen öt kilométeres köröket kellett megtenni. Az első lányt negyvennyolcnál értem utol és előztem meg, pedig negyvenötnél még két perc negyven másodperccel volt előttem, így végül sikerült az első helyen befutnom. Az első helyek ritkák nálam, dobogó előfordul ugyan ultrákon, de sosem ezért megyek. Nekem az időeredmény sokkal fontosabb, mindig a saját időmmel versenyzek, magamnak szeretnék megfelelni, hogy sikerüljön, amit elterveztem – akkor vagyok igazán elégedett. Mindegy, hogy első vagy nyolcadik helyet jelent, az csak egy plusz, ha azzal az idővel még dobogóra is kerülök. Ilyen az instant Vércse (terep 105 km, 3000 m szint), amit tavaly májusban futottam le teljesen egyedül, és 13:14 lett az időm, vagy a szintén instant Vörös Lidérc (terep 83 km, 1600 m szint) 9:35-tel. De például itt az idei UTH, amit 16:24 alatt teljesítettem, vagy az októberi Ub Trail (115 km, 2000 m szint), amelyen 14:00-val értem el a második helyet. Büszke vagyok az egyéni Ub- és a két Korinthosz 160 teljesítésemre is, mindegyiket szerettem, mindegyik megadta azt az érzést, amit kerestem. Sok-sok esemény van már mögöttem, amelyeket szerettem, és büszke vagyok, hogy végig tudtam csinálni.

Milyen versenyekre készülsz jelenleg, milyen céljaid vannak a futással?

A Vadlán Ultra Trail száznyolc kilométeres távjára készülök, és jövőre szeretnék visszatérni az Ultrabalatonra is. Nagy vágyam a Kör. De a legfontosabb küldetésem, hogy futónagykövete vagyok a Bátor Kicsi Lélek Alapítványnak, ezáltal igyekszem felhívni a figyelmet és a futással segítséget adni a daganatos gyermekeknek és családjaiknak. Annál borzasztóbb és igazságtalanabb nincs, amikor egy gyermek küzd az életéért. Őket is képviselem minden fontos eseményen. Ehhez kapcsolódik a mottóm is: ha egészség van, minden van, és bármi lehetséges!

CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!