Egy jégomlás temette el örökre a Mount Everest szerelmesét és magyar rekorderét

Várkonyi László, azaz Konyi már a legelső magyar nyolcezres expedícióban részt vett, 1987-ben, 30 esztendősen ott volt a Sisapangma-csapatban, amelynek eredménye a hazai himalájai hegymászás kiemelkedő teljesítménye volt még akkor is, ha nem tudni biztosan, honfitársaink elérték-e a 8027 méter magas főcsúcsot vagy sem. Mindenesetre október 7-én Várkonyi is ott állt fent a csapat által megmászott legmagasabb ponton.

Érdekes módon a Magas-Tátrát, a Kaukázust és az Andokot is bejáró alpinista életének egyik leginkább meghatározó pontja nem az volt, amikor 1990-ben feljutott egyetlen nyolcezrese, a 8201 méter magas Cso-Oju tetejére, hanem amikor hat évvel később tagja lett az első magyar Mount Everest-expedíciónak.

A legmagasabb pontot ugyan senki sem érte el a csapatból, és akkor történt a másik oldalon a hegy történetének addigi legnagyobb katasztrófája is, Konyi azonban már első alkalommal végérvényesen beleszeretett az Everestbe, amelynek néhány éven belül jelét is adta.

Egyéni szervezésben 1999-ben és 2000-ben is visszament a föld legmagasabb hegyéhez.

Később, 2003-ban még részt vett a Magyarok a világ nyolcezresein Gasherbrum-expedíciójában is, de ezen kívül ideje, energiája és képzelete szinte száz százalékát az Everest kötötte le. Összesen nyolc alkalommal tért vissza, és mivel 2001-től, majd párban 2007-től együtt mászott Klein Dáviddal, nagy hatással volt fiatalabb mászótársára, aki eddig kilencszer próbálkozott. Ebből háromszor (2007, 2008, 2010) kettesben vágtak neki a csúcsnak, szigorúan pótlólagos oxigén nélkül mászva, ami eddig alig több mint kétszáz embernek sikerült.

A mai napig Várkonyi László a palack nélküli hegymászás magyar rekordere az Everesten, 2002 tavaszán a nepáli normál útvonalon mászva a Déli-csúcsig, 8750 méter magasra jutott. Erőss Zsolt egyébként ugyanakkor jutott fel a csúcsra, ő azonban az utolsó szakaszon már oxigént használt.

Konyi és Klein 2007-ben is magasra jutott, 8600 méterről fordultak vissza a tibeti oldalon, mert úgy ítélték meg, nem tudják a tervezett időben elérni a csúcsot. És bár Klein visszatért az alaptáborba, Várkonyi még ekkor sem adta fel, még egyszer nekirugaszkodott, de 8500 méteren a szél és fagyási sérülések miatt feladta a kísérletet.

A páros 2008-ban újra útra kelt, de – a pekingi olimpia éve lévén – különösen nehéz dolguk volt, Kína ugyanis mindenkit kiutasított. Átmentek a nepáli oldalra, de onnan sem tudtak elindulni május 10-ig, ami normális esetben már a csúcsmászás ideje szokott lenni. A kevés idő miatt nem is volt reális esélyük a csúcstámadásra, végül 7950 méterig jutottak.

Két év szünet után, 2010-ben jött Konyi utolsó, tragikus expedíciója. Április 26-án éppen az Északi-nyeregből ereszkedtek le az Everest északi oldalán, hétezer méteres tengerszint feletti magasság körül járhattak, Klein Dávid haladt elöl, Konyi mögötte, amikor a mellettük magasodó jégfal leomlott, amely Kleint elsodorta, Várkonyit viszont maga alá temette. A baleset olyan helyen és olyan szituációban történt, amit nem lehetett elkerülni, az 54 éves Konyi holttestét egy hónap múlva találták meg 6800 méteren.

Klein Dávid mentése a jégfal leomlása után, amely maga alá temette Várkonyi Lászlót:

Valamit kiáltott, majd szaladni kezdett

„Az expedíció talán még félúton sem járt, Konyival éppen lefelé haladtunk az egyik akklimatizációs kör után – emlékezett vissza Klein Dávid a balesetre. – Kellemes idő volt, a hangulat könnyed, én haladtam elöl, éppen egy hólejtőn harántoltunk át, alattunk szakadék, felettünk pedig egy jégfal volt. Egyszer csak valami roppanó és robbanó hangot hallottam. Hátranéztem, összetalálkozott a tekintetünk Konyival, valamit kiáltottam neki, de már nem emlékszem, hogy mit. Akkor hirtelen úgy mértem fel, ő talán kint lesz a leomló jégfal szórásából, én viszont szaladni kezdtem lefelé. Az egyik leszakadó jégtömb eltalált és átdobott a szakadék szélén, de az elszakadt rögzített kötél egy csomója vagy valami más megállított, és húsz méterrel a talaj felett lógtam egy függőleges firnfal mellett. Azt hittem, csak engem kapott el az omlás, és egyszer csak felbukkan fent Konyi feje, hogy elmondja, mit javasol, de más arcok jelentek meg. A segítségükkel felmásztam, majd gyorsan elhagytuk a helyet, és én csak menet közben vettem észre, hogy nem látom Konyit, és senki sem tud semmit mondani róla. Lent pedig már nagyobb fájdalmaim voltak, gyógyszereket kellett bevennem. Legalább három évbe telt, amíg feldolgoztam a halálát, akkor, amikor észrevettem, hogy a megoldásai, a hozzáállása beépültek és meg-megjelentek a mászásaimban is. Közel tíz éven át másztunk együtt, és bár sosem volt köztünk az a klasszikus mester-tanítvány kapcsolat, mindig felnéztem rá, rengeteget tanultam tőle.”