Edmund Hillary és Tenzing Norgay érte el először a Mount Everest csúcsát, történetük gyorsan legenda lett, de az a 70 évvel ezelőtti nap, 1953. május 29. nemcsak kettejük életét változtatta meg, hanem a Himalájában élő közösségekét is.
Van, aki még emlékszik rá, milyen volt a Himalája, mielőtt a ma tapasztalható divat lett az Everestre járni. Van még szemtanú is, ugyanis egy ember még él az 1953-as expedíciót segítő serpacsapatból: a 90 éves Kanchha Sherpa.
„Minden más volt akkor – mondta az egész életében a régió központjában, Namche Bazaarban élő serpa. – A ruházatunkat, a felszerelésünket nem lehet összehasonlítani a ma használatossal, és csak kerozint tudtunk használni a főzéshez.”
„Nekünk még alig volt pénzünk és ételünk” – mesélte Kanchha, aki gyerekként nem is tudta a Csomolungmáról, hogy a föld legmagasabb hegye. Ez csak 1952-ben, 19 éves korában derült ki számára, amikor egy svájci expedíció járt ott, és próbált feljutni az Everestre. Akkor tűnt ki egyébként Tenzing Norgay is, a serpák vezetője.
„Tenzing olyan volt, mint egy király, nagyon fontos ember” – idézte fel emlékeit, és úgy került kapcsolatba a szirdarral (vezetővel), hogy elszökött hozzá Darjeelingbe, miután meglátott az egyik serpán egy nyugati hegymászókabátot, amelynek tulajdonosa az mondta, Tenzingnek dolgozik, innen volt pénze a dzsekire.
Tenzing szerencsére ismerte az apját, és felvette őt, napi öt rúpia fizetést adott neki, ami az átlagos bér négyszerese volt arrafelé, és a következő évben már Katmanduba hívta, egy brit Mount Everest-expedícióhoz segíteni. Kanchha életében először látott nyugati embereket.
„Angolok voltak, kerek szemük, szőke hajuk volt, és az a Hillary, az olyan magas volt!” – emlékezett vissza Kanchha, aki azt is elárulta, hogy a serpák nagy része már akkor sem a személyes ambíciói miatt vágott neki az Everestnek, hanem pénzért, munkának tekintette a serpaéletet.
Másnap Kanchha, követve Hillary és Tenzing lábnyomait, több mint húszkilós hátizsákját felcipelte a Déli-nyeregbe, de gyorsan leereszkedett, és amikor a két csúcsmászó a hegy tetejére ért, Kanchha már a kettes táborban volt 5900 méteren.
„Nem volt rádió-összeköttetés, így csak vártunk és vártunk. Amikor végre leértek, mindenki ünnepelte és ölelgette őket. Emlékszem, nagyon sok ételt hagytunk ott a kettes táborban, kekszet, konzerveket, teát és édességet.”
Kanchha 1973-ig dolgozott magashegyi serpaként, amikor a felesége meggyőzte, hogy hagyja abba, mert túl veszélyes. Manapság helyi hírességnek számít, aki turistáknak meséli el a történeteit. Nyolc unokája közül egyikük egyetemet végzett, és gleccserkutatóként a klímaváltozást tanulmányozza.
„A turizmus talán jó a serpáknak, de rossz az isteneknek – mutatott a környező hegyekre mosolyogva. – Amikor gyerek voltam, télen rengeteg hó esett. Ma a csúcsok feketék. Ez pedig nem jó.”