Hallucináció, alvásmegvonás, segítőkészség – ilyen volt az Authentic Phidippides Run

– Nagyon kemény volt?

– Nagyon, egyértelműen ez volt életem legnehezebb versenye – mondta a Csupasportnak Sárosi Gyula, aki a 17. helyen ért be a célba a 490 kilométeres Authentic Phidippides Run-on. – Számot vetettem előzetesen, szerettem volna nyolcvan óra körül beérni, de az időm jóval több lett. Azonban a legfontosabb az volt, hogy épségben beérjek szintidőn belül, ami össze is jött, szóval boldog vagyok.

– Mit élt át ezalatt a kilencvenhárom óra alatt? 

– Visszaemlékezve, rengeteg dolog kavarog a fejemben, előtörnek az emlékek. Az első pillanattól kezdve igyekeztem nem belegondolni, hogy milyen sok van hátra, hiszen még Athénból Spártába is nehéz eljutni, hát még onnan vissza… Természetesen nem ment simán, volt nehézség mentálisan és fizikailag is, de jól kezeltem a kialakult helyzeteket. Az első napon nagyon meleg volt, éreztem is ennek a hatását, estére ráadásul teljesen beálltak a combjaim. Ekkor belegondoltam, ez még csak az első nap, vajon hogyan fogom ezt végigcsinálni? Minden lépés nagyon fájt, de igyekeztem nem foglalkozni vele, folyamatosan kisebb célokat tűztem ki magam elé, s amikor az egyik megvolt, máris mentem a következő felé. Számomra érthetetlen módon másnapra sokkal jobb lett a lábam, s az idő előrehaladtával csak javult a helyzet. Hozzászoktam, s habár volt nehézség bőven, végül a negyedik napon beértem a célba.

– Ahogyan említette, jó néhány nehézség jön elő egy ilyen embert próbáló megmérettetés alatt. Az alvást hogyan oldotta meg?

– Annyit aludtam, amennyit elterveztem. Voltak kialakítva alvóhelyek különböző pontokon, ahol matracokon pihenhettünk. Itt az önkéntesekkel meg lehetett beszélni, hogy iksz idő múlva keltsenek fel. Szerencsére rendre gyorsan álom jött a szememre, amint letettem a fejem, máris elaludtam. Mindent egybevéve öt hosszabb-rövidebb alvásom volt, összesen öt órát aludtam, ezek ötven perc és másfél óra közöttiek voltak. De akadt két tizenöt perces mikroalvásom is, ezeket nem terveztem be, csak jöttek... Ekkor nem volt körülöttem kijelölt pihenőhely, de nem bírtam tovább, le kellett feküdnöm. Konkrétan futás közben elaludtam az út közepén, arra keltem, hogy a földön koppantam. Ez a helyzet már életveszélyes volt, ha autó jön, elüthetett volna. Eljutottam a következő frissítőpontra, amely habár nem kijelölt alvópont volt, de itt is akadt egy hely az enyémhez hasonló extrém helyzetekhez. Tizenöt perc alvás után továbbhaladtam.

– A kialvatlanság érdekes helyzeteket tud teremteni: ön mit tapasztalt ebből?

– Többször is előfordult, hogy fogalmam sem volt, merre kell továbbhaladnom. Volt, hogy futott előttem valaki, egy pillanatra elaludtam a kanyarban, a futó eltűnt és hirtelen fogalmam sem volt, merre van az előre. Ekkor  még a tracken sem tudtam eldönteni, hogy merre vezet a piros vonal. A következő autóst kérdeztem meg, hogy merre kell mennem, melyik irányban van Athén. Teljesen kiesett, hogy honnan hová tartok… Aztán olyan is történt, hogy már fél napja együtt futottam egy izraeli versenyzővel, sokat beszélgettünk, összebarátkoztunk, de egy ponton lemaradt, mondta, hogy menjek csak előre, majd jön. Mentem előre, egyszer csak belealudtam a futásba, majd arra eszméltem, hogy jön velem szemben. Nem értettem a szituációt, azt hittem ő fut rossz irányba, de kiderült, hogy én fordultam meg. Fogalmam sincs, mi történt, sok mindenre nem emlékszem. Elképesztő dolgokat tud előidézni az alvásmegvonás, ez most nálam új szintre emelkedett. Sőt olyan is volt, hogy embereket, alakokat képzeltem magam elé, olyan volt, mintha szellemeket láttam volna.

– A családjával kapcsolatban is volt érdekes tapasztalata…

– A családommal abban maradtunk, hogy Athénban, a célban várnak majd engem, de valahol bíztam benne, hogy előrejönnek. Nos, én vagy nyolcszor is odaképzeltem, a távolba hallucináltam őket, s mire odaértem, eltűntek. Aztán egyszer csak tényleg ott voltak, de én nem törődtem vele, azt hittem megint csak képzelődöm, és valójában nincsenek is ott. A fiam köszönt rám csodálkozva, kellett egy kis idő, mire felfogtam, hogy ezúttal tényleg ott van előttem. Majd jött a feleségem is, ekkor már felfogtam, hogy tényleg ők azok. Egyébként ekkor már Francoise Gilles Pallaruelo is ott volt velem.

– A francia futóról is beszélünk majd, de még előtte térjünk rá arra, hogy mi volt a legnehezebb kihívás?

– Egyértelműen az alvásmegvonás, amely miatt olyan dolgok jöttek elő, mint a hallucináció. Erre nagyon nehéz felkészülni, sőt… A hegyekre, emelkedőkre egészen jól fel tudtam menni, az edzéseken fel tudtam ezekre készülni, illetve a gyors gyaloglás is remekül működött. Izomzatilag és fizikálisan rendben voltam. Persze, meg kell említeni a távot, amely szintén hatalmas kihívásnak bizonyult, de pozitívum, hogy egyszer sem merült fel bennem, hogy ne tudnám megcsinálni vagy, hogy feladom. Végig biztos voltam benne, hogy beérek a célba. A szintidő folyamatosan távol, öt-hét órára volt tőlem. Illetve, meg kell említeni a forgalmat, legalább a táv negyedén nagyon forgalmas út szélén kellett haladni. Előfordult olyan, hogy az autópálya leállósávjában mentem, nos, itt valódi halálfélelmem volt még világosban is. Az első negyven kilométert autók között kellett megtenni, s körülbelül nyolcvantól vált biztonságossá. Visszafele ugyanez, szóval az utolsó negyven kilométer a necces, márpedig három-négy nap futás után az alvásmegvonás összes tünetével együtt eléggé veszélyes ez a helyzet… Talán éppen ez a legfőbb oka, amiért nem megyek vissza a versenyre, nem ér ez annyit, hogy az ember kockáztassa az életét. Egyébként sajnálatos dolog ez, nem értem, hogy a szervezők miért nem oldják meg.

– Térjünk is rá Francoise Gilles Pallaruelo és az ön közös történetére. Az egész internetet bejárták azok a felvételek, amelyen segíti rossz állapotban lévő futótársát, akit egészen a célig kísért. Elképesztő sportemberi magatartásról tett tanúbizonyságot. Hogyan történt? 

– Az utolsó negyven kilométert együtt tettük meg. A cél előtti utolsó pontnál, Megaránál láttam, hogy igyekeztek helyrehozni, masszírozták a derekát, de csak nem akart jobban lenni. Észleltem, hogy nem tudta tartani a felsőtestét, elhajolt, nem bírt kiegyenesedni. Nehezen tudta magát koordinálni, nem volt képes egyenesen menni előre, az autók pedig mellette nem sokkal haladtak el… Bevallom őszintén, mivel a hajrá következett, elsőre továbbmentem. Alig haladtam egy kicsit, majdnem elsodort egy autó, visszanéztem, láttam Gilles fejlámpáját és hallottam a botját kopogni az úton. Láttam, hogy nem egyenes a járása, összevissza botorkál, az autók pedig folyamatosan dudáltak. Megszólalt a lelkiismeretem, megfordultam, visszakocogtam hozzá, s közöltem, hogy innentől együtt megyünk. Próbált ellenkezni, de nem engedtem. Egyébként a maradék táv első felében önállóan ment, csak ott voltam mellette, az utolsó húsz kilométeren kellett támogatnom. Igyekeztem védeni az autóktól, mellé-mögé álltam be, jeleztem az autósoknak, hogy itt vagyunk, s megköszöntem, amikor kikerültek minket. Néha vissza kellett húznom, mert igencsak dőlt el, de hozzá kell tennem, hogy viszonylag gyorsan haladtunk, sokszor már nekem volt kimerítő a tempó. Az utolsó negyven kilométert körülbelül nyolc-kilenc óra alatt tettük meg, valószínűleg egyedül gyorsabban ment volna, de ez így jobb volt, többet kaptam ettől vagy mondhatnám, hogy több lettem ettől. Az ultrafutás rendkívül önző sport, van, hogy egy egész csapat dolgozik a futó sikeréért, most én is lehettem egy kicsit önzetlen. A célba beérve együtt sírtunk, felemelő érzés volt. A felesége és ő maga is milliószor mondott köszönetet, annyiszor, hogy már nekem volt kínos… Biztos vagyok benne, hogy ő is megtette volna ezt értem.

– Előretekintve: milyen célokat tűzött ki maga elé a következő esztendőre?

– Az EMU hatnapos világbajnokságon szervezőként – és talán futóként is – szeretnék részt venni, illetve a csapat backyard-világbajnokságon ott akarok lenni a magyar csapatban. Ez a kettő a főversenyem, de ezen kívül lesznek felkészülési megméretéseim, mint az esztergomi backyard, de tervben van a kefaloniai backyard is.