Meglepetésre Richie McCaw lett az Év játékosa

Júniusban meglepő vereség a franciáktól, nyögvenyelős siker az olaszok ellen. Igaz, McCaw ezeken a meccseken még nem játszott, de az utána következő vesszőfutást a Három Nemzetben (Tri Nations) már vele együtt tette meg csapata: három vereség a Dél-afrikai Köztársaságtól.

McCaw klubcsapata, a Crusaders sem tudott a hagyományokhoz méltóan szerepelni a Super 14-ben: ez ebben az esetben azt jelentette, hogy a későbbi győztes Bulls kiverte őket az elődöntőben. Csakhogy McCaw az egyike volt azoknak, akiknek nem volt szégyenkeznivalója a meccsek után – ő mindig a legmagasabb színvonalon játszott. Két célt is vitt a Három Nemzetben, ősszel pedig megjöttek az eredmények is: előbb Ausztráliát győzték le kétszer is, majd novemberben simán nyertek Wales, Olaszország, Anglia és Franciaország ellen. Ezeken a derbiken pedig a kapitány vitte az első szólamot: az angolok és a franciák ellen is kiérdemelte a mérkőzés játékosa büszke címet!

A szurkolók közül a legtöbben (pl. a scrum.com szavazásán) Morne Steynt várták az élre. Steyn csapata, a Blue Bulls nyerte a Super 14-et, főhőse volt a Lions elleni széria megnyerésének (főleg a második mérkőzésen alakított nagyot, amikor 60 méterről az utolsó percben belőtte a győztes büntetőt), a válogatottal szintén simán húzta be a Tri Nationst.

Az egyik mérkőzésen, az Új-Zéland elleni 31–19-es győzelem alkalmával az összes pontot ő termelte: egy cél, egy jutalomrúgás és nyolc (!) sikeres büntető volt a termése. A habot a tortán az jelentette, hogy a Bulls a hazai bajnokságot is megnyerte.

A szakemberek azonban nem estek annyira hanyatt a teljesítménye előtt, mint a szurkolók. A Springbok őszi vesszőfutása sokat rontott az esélyein. Sima zakó a franciáktól és Írországtól, nem is beszélve a két angol klubcsapat, a Saracens és a Leicester elleni kínos vereségekről (ez utóbbi kettőn Steyn nem játszott, de nem erősítette a renoméját). Éppen ezért érdekes, hogy az IRB az „Év csapata" címet a dél-afrikai válogatottnak adta – ez sem érdemtelen, az azért biztos. A Springbok öt győzelemmel és egy vereséggel abszolválta a Tri Nations – ez többet nyomott a latban, mint az őszi vereségek.

Sokan Brian O'Driscollt várták azonban az élre az egyéni szavazáson. O'Driscoll kapitányként klubját, a Leinstert Heineken Kupa-győzelemhez segítette, az ír válogatott pedig megnyerte a legpatinásabb nemzetközi rögbibajnokságot, a Hat Nemzet tornát, ráadásul 1948 után másodszor a Grand Slam is sikerült nekik (vagyis mindenkit legyőztek ebben az évben)!

Ősszel sem kellett lehajtott fejjel elhagynia a gyepet: döntetlen Ausztrália ellen, győzelem Fidzsi-szigetek és a Dél-afrikai Köztársaság ellen. A világbajnok elleni meccs utolsó percében szenzációs szereléssel járult hozzá az ír győzelemhez. Nem akármilyen „ultimó"! Mi kell még az első helyhez?

Mielőtt szakmaiatlan döntéssel vádolnánk az IRB jelölőit, érdemes a döntéshozatal mechanizmusát is megismerni! Kilenc volt világklasszis: Will Greenwood (Anglia), Gavin Hastings (Skócia), Raphaël Ibanez (Franciaország), Francois Pienaar (Dél-Afrika), Agustin Pichot (Argentína), Scott Quinnell (Wales), Tana Umaga (Új-Zéland), Paul Wallace (Írország) és a csapat vezetője, a kétszeres világbajnok John Eales (Ausztrália) 49 mérkőzést nézett végig a döntéshozatal előtt! Nem állíthatjuk, hogy nem megalapozott döntés született...

Az írek az Év edzője díjjal vigasztalódhattak: ezt Declan Kidney, a válogatott vezetője kapta. Az Év junior játékosa díj a világbajnok új-zélandi U20-as csapat irányítójának, Aron Crudennek jutott, a legjobb hetesrögbi-játékos Ollie Phillips (Anglia és Stade Francais) lett. A nőknél a legjobbnak Debby Hodgkinsont tartották.