Szubjektív szerelem – Thury Gábor publicisztikája

NEM TAGADOM, megtiszteltetésnek éreztem, hogy összeállíthattam a hétfői Nemzeti Sport retró mellékletébe, a Népsportba a magyar labdarúgó-válogatott 1000. mérkőzése kapcsán a legjobb és legrosszabb – ha úgy jobban tetszik, legfájdalmasabb – tízet. Valahogy úgy vagyok a magyar futballal, mint Esterházy Péter volt egykoron Ottlik Géza Iskola a határon című remekével: a nagy előd iránti tiszteletből, 70. születésnapja alkalmából egy rajzlapra másolta a nagy prózaíró legismertebb művét. A szintén Kossuth-díjas utód cirka 250 órát szánt a műveletre, persze nem egyhuzamban…
Adott annyit a honi labdarúgás, hogy köszönetképpen lemásoljam az 1000 meccs eredményét. Szerencsére csupán húszat kellett, s noha egyeztettünk, némiképpen szubjektív a lista. S ha már Esterházy: a sportágat hajdan maga is űző, műveiben ahhoz mintegy origóként rendre visszatérő, 2016-ban 66 évesen elhunyt író öccse, Márton az Ünneplés és temetés összeállítás mindkét felsorolásában megtalálható: játszott az Ausztriát 1985-ben a bécsi vb-selejtezőn 3–0-ra legyőző csapatban (a győzelemmel kijutottunk a mexikói vb-re); nemhogy játszott, a második és harmadik gólban elévülhetetlen érdemeket szerzett, nem véletlenül hozta fényképét a címlapon a másnapi Népsport a pazar gólt szerző Détári Lajoséval és az osztrák támadások zömét fejjel-lábbal megakasztó Róth Antaléval. És Esterházy Márton Irapuatóban a szovjetektől 6–0-s vereséget szenvedő csapatban is pályára lépett.

Utólag illik megindokolni a választás(oka)t, még akkor is, ha szubjektív. Egyfelől megkönnyítettük a saját helyzetünket azzal, hogy időrendi sorrendet állítottunk fel a találkozók között, nem pedig minőségit. Mert ugyan nyilvánvaló, hogy az 1938-as vb-elődöntő, a magyar–svéd (5:1) hiába hozott kiváló játékot, nem előzheti meg – szerintem – minden idők legjobb meccsét, a magyar–uruguayi (4:2) 1954-es vb-elődöntőt – s akkor még nem is beszéltünk arról, hogy az Aranycsapat leghíresebb mérkőzése az angolok elleni 1953-as londoni győzelem (6:3). S ha megkérdezik, miért nem ez a találkozó kívánkozik az élre, a válasz – az én válaszom – egyszerű: noha Puskás Ferencék valóban az Évszázad mérkőzésén csillogóbban játszottak, heroikus hosszabbításával, s nem mellékesen a mindent elsöprő győzni akarással a lausanne-i mérkőzés megelőzi. Még úgy is, hogy vallom, a brazilok ellen ugyancsak 4:2-re megnyert negyeddöntő és a címvédő Uruguay legyőzése annyi erőt kivett a csapatból, hogy az NSZK elleni csatavesztés (2:3) főképpen ennek tudható be. A válogatásban előnyt élveztek a tétmeccsek, tehát a vb-elődöntők és -döntők rajta vannak a listán, ám az olimpián elért eredmények – három arany-, egy ezüst- és egy bronzérem – között már súlyoztunk, a legjobbak közé bekerült az Aranycsapat helsinki sikere (1952), a kudarcok közé pedig az elvesztett müncheni finálé (1972), ám sem a tokiói (1964), sem a mexikóvárosi (1968) bajnoki cím nem jelentett automatikus besorolást a legjobbak közé, noha Tokióban a csehszlovákok 2:1-es legyőzése „véleményes” is lehetne – csakhogy ez utóbbi két olimpiai döntő nem szerepel a magyar válogatott ezer hivatalos mérkőzése között… Viszont sajnos ott éktelenkedik, bár utólag szívesen kisatíroznánk, az 1924-es párizsi ötkarikás játékokon elszenvedett egyiptomi csapás (0:3).

Magam a húsz mérkőzésből tizenkettőt láttam, sőt, a kimaradtak közül is jó néhányat. Utóbbiból egy csokor ízelítőül, aztán el lehet dönteni, lett volna-e helyük vagy sem. Az 1962-es chilei vb-ről a televízió az időeltolódás miatt a kora esti órákban a magyar mérkőzésekről összefoglalót készített Forró pillanatok címmel. Rancaguában az angolok ellen játszottuk az első csoportmérkőzést, Tichy Lajos és Albert Flórián góljával 2:1-re nyertünk. Manapság már csak a gólok lelhetők fel az egyik videómegosztón, szinte élvezhetetlen felvételek, tényleg a góljaink a legszebbek, a pálya ütött-kopott, mint ahogyan ugyanott a negyeddöntőben a csehszlovák–magyaron (1:0) is, amely a tétjét tekintve ugyancsak bekerülhetett volna a legfájóbbak közé, ott is van, csak éppen a tízes listából maradt ki. Mert kiszorította a négy évvel későbbi szovjet–magyar (2:1). De azért sajnos 1969-ben Marseille-ben jöttek a csehszlovákok (1:4)… Az 1962-es és az 1966-os kiesés közül az döntött az utóbbi mellett, hogy a szovjetektől kaptunk ki még egy olyan időszakban, amelyben a népi hiedelem szerint politikai okból le kellett feküdni a nagy testvérnek – noha ezt a résztvevők tagadták. Éppen ezért is került be az 1977-es vb-selejtezős siker (2–1), mert láncainktól szabadultunk meg – legalábbis a futballpályán.

Felvetődhet, miért került a temetések közé az 1979-ben a Népstadionban az Egyesült Államoktól elszenvedett vereség (0–2) annak ellenére, hogy nem volt tétje. Egyrészt két vb-részvétel (1978, 1982) között, Argentína után futballunk mélyrepülésbe kezdett, félő volt, hogy az akkor sehol sem jegyzett amerikaiaktól kapott zakót nem heverjük ki. Joggal kérdezhetik: miért nem például az Izland elleni, itthoni 1992-es vb-selejtezős vereség (1–2) szerepel a listán? (Magam újságíróként a női kosárlabdázók vigói olimpiai selejtezőjéről tudósítottam, s amikor megkérdeztem a futballmeccs eredményét, meg voltam győződve, hogy elértettem. Másnap megdöbbenve vettem tudomásul, hogy már Izlandtól is…) De nem került a kudarcok közé az 1982-es vb-csoportmeccs, a belga–magyar (1–1) sem, a továbbjutáshoz győznünk kellett volna, negyedórával a befejezés előtt még vezettünk, aztán legalább három futballistánk tehetett volna arról, hogy Alex Czerniatynski – akinek belgiumi csapattársát, az egyedül kiugró Fazekas Lászlót minden gátlás nélkül terítette le Jean-Marie Pfaff kapus – ne lőhessen gólt.

Persze, nem egy remek mérkőzés maradt ki a felsorolásból, például az 1937 szeptemberében a Hungária úton lejátszott magyar–csehszlovák (8:3). Bár Sárosi György hét (!) gólja a kontinens egyik legjobb kapusa, Frantisek Plánicka hálójában páratlan teljesítmény, továbbá az ellenfél az 1934-es vb ezüstérmese volt, a találkozó nem volt tétmeccs, ezért nem kapott helyet a legjobbak között. Ellenpontként fel lehetne vetni, miért nincs akkor a listán az 1975-ös Magyarország–Luxemburg (8–1) Eb-selejtező, amely tétre ment, s amelyen Nyilasi Tibor öt gólt szerzett. A válasz itt is prózai: Luxemburg nem Európa élvonalából, hanem a hátsó régióból érkezett a szombathelyi meccsre.

S van egy kakukktojás is, egy olyan összecsapás, amelyen nem nyertünk, de nem is kaptunk ki, döntetlenre végződött, mégis egy generáció vallja, jelentősen hozzájárult, hogy labdarúgásunk leszálló ágba került. Az 1973-as magyar–svéd vb-selejtezőről van szó, a Népstadionban 3–3-ra végződő meccsről. A selejtezőben nem szenvedtünk vereséget, kétszer is vezettünk, de Ralf Edström a 76. percben befejelte a harmadik svéd gólt, amivel kifejelte a vb-ről a magyarokat. Tipikusan „magyaros” mérkőzés volt: ha Illovszky Rudolf nem rúgja össze a port Juhász Péterrel, aminek következtében nem az újpesti bekk, hanem az eredetileg fedezet, akkor már honvédos Szűcs Lajos szerepelt a balhátvéd posztján, az egyébként jól játszó, de fejsérülése miatt hatalmas turbánkötéssel futballozó Vidáts Csaba nem marad le a hórihorgas svéd csatárról. Vagy ha az először – s vélhetően a kapott gól miatt utoljára – válogatott Bicskei Bertalan határozottabb.

Befejezésül az én legszebb mérkőzésemről. Az 1966-os liverpooli magyar–brazil (3:1), gondolom indokolni se kell, de ha mégis: a regnáló világbajnokot győztük le, Bene Ferenc és Farkas János góljával is, amelyek bekerültek a Nemzeti Sportrádió és a Nemzeti Sport által meghirdetett játék, a 20. század legszebbjei közé. Meg persze Puskásé Londonban, s ha már az elején szó esett Esterházyról, zárjuk vele, csak éppen a futballistával: Márton a szintén a legszebbek és legfontosabbak között jegyzett győztes találata a hollandok idegenbeli 2–1-es legyőzésekor. Csak éppen ez a meccs kiszorult a legjobbak közül…

De azért ünnepeljük!

Mint ahogy jó lenne a csütörtöki és vasárnapi, törökök elleni NL-meccsek, azaz a válogatott 1000. és 1001. találkozója után is tapsolni!

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!