Vasmacskák ideje – Ballai Attila publicisztikája

Az 1991-es női vízilabda-világbajnokság nyitó napján a magyar válogatott 20–2-re agyonverte Brazíliát, mire néhány gondterhelt „sportdiplomata” felrótta a mieinknek: not good for waterpolo. Adódott a válasz: valóban nem jó, de ezt miért a győztesnek mondják? Miért nem a vesztesnek? Vagy leginkább annak, aki ezt a szerencsétlen társaságot ideengedte? Bár a szerencsétlen jelzőt nem használtuk, a női póló akkoriban még gyermekded bája arra intette a másokkal, másutt roppant szigorú kritikusokat is: ez még csak a második vb-jük, adjuk meg a kifutási időt a lányoknak.

Megadtuk. Azóta eltelt több mint harminc esztendő, javában zajlik hazánkban a 2022-es, sorszámát tekintve tizenötödik világbajnokság, amelynek első napján csapatunk ismét dél-amerikai játszótárssal találkozott, Kolumbiával. 35–4 lett a vége. Nem tévedés, harmincöt négy. Ugyanezen a napon 29 gólt nyeltek be az argentinok, 28-at a thaiföldiek, 24-et a dél-afrikaiak. Pedig a győzteseknél nem játszottak földöntúli lények vagy transzneműek – ennek egyre nagyobb az esélye, bár éppen a vizes sportágak karakán döntést hoztak az ügyben –, csupán olyan lányok, asszonyok, akik tudnak úszni, lábtempózni, labdát dobni, bekkelni. Azaz vízilabdázni. Azért jutottak el a vb-re. Hogy a többiek, a „vasmacskák” miért, az itt a kérdés.

A földkerekségen kilenc országban űzik komolyan és közönségszórakoztató szinten a női pólót: a tengeren túl az Egyesült Államokban, Kanadában és Ausztráliában, ideát mi, az olaszok, a spanyolok, a görögök, a hollandok és az oroszok. E kilenc nemzet nyerte meg egy kivételével az összes érmet az eddigi vb-ken, egy ezüstöt szereztek a 2011-es, sanghaji, azaz hazai tornára „kitenyésztett” kínaiak. Ők aztán gyorsan le is szálltak erről a vonatról, a délszlá­vok pedig soha meg sem kíséreltek felszállni rá, mert úgy tartják, a póló férfias sportág. Velük együtt lehetne egy sűrű, tizenkét résztvevős tornát rendezni, nélkülük meg kellene maradni inkább a tíznél. Két ötös csoporttal, körmeccsel, azután egyenes kieséssel.

Csakhogy tizenhat csapatos a verseny, ami inkább a női kézilabda „mérete” lenne. Volt is, 1993-ig. Aztán, ugyancsak a gigantománia jegyében, a valósnál többnek látszani vágyától vezérelve, egyre bővült. A 24-es kontingens még nem lötyögött nagyon, tavaly decemberben, Spanyolországban azonban már – első ízben – harminckét válogatott kézilabdázott, illetve egy hányaduk reménytelenül igyekezett imitálni a kézilabdát. Ennek igazolására álljon itt néhány eredmény: Szerbia–Kamerun 43–18, Norvégia–Kazahsztán 46–18, Románia–Irán 39–11, Hollandia–Üzbegisztán 58–17, Svédország–Puerto Rico 48–10, Japán–Paraguay 40–17.

Ezek a számok bizony nem a nagyság, hanem a nevetségesség jegyei. Károsak a győztesnek, a vesztesnek, a sportágnak egyaránt. Talán hasznosnak véli őket némely döntéshozó, aki abban bízik, hogy a soros tisztújításkor majd meghálálják neki az indulási lehetőséget a többszörösen agyonvertek. Más magyarázatot, motivációt nehéz lenne találni. Illetve felvetődhet még a labdarúgás példaadó szerepe; csakhogy a vak követők elfelejtik, hogy focizni sivatagban, őserdőben, alaszkai fagyban, közép-afrikai forróságban egyaránt lehet, ellentétben nagyjából az összes többi, létesítményeket, infrastruktúrát, szervezettséget, kedvező éghajlatot kívánó sportággal.

Az 1988-as téli olimpia jamaicai bobnégyese, amelynek vezéralakja egy helikopterpilóta volt, a szélsőséges kivétel, de a józan ész többnyire diadalmaskodik, így izlandi strandröpiseket vagy kenyai sífutókat ne keressünk a nemzetközi porondon. Miként az Egyenlítő menti országok együtteseit se a jégkorong-világbajnokságon. Az idei, finnországi csúcstorna tizenhat résztvevője közül kettő érkezett az őshazából, Észak-Amerikából, tizennégy pedig – ha a kazahokat is ide soroljuk – Európából. Mert itt még nem a píszí, a magamutogatás, a területi elv, az elmaradt régiók mesterséges felzárkóztatása a fő szempont, hanem a sportág tisztelete, valós értékének, rangjának megőrzése. Ezért azok hokiznak a „nagy” vb-n, akik tudnak. Ilyen egyszerű. Így a tizennegyedik európai náció is behozhatatlan előnyt élvez az afrikai, délkelet-ázsiai, dél-amerikai elméleti jégkorongozókkal szemben. A valóságos másodvonalnak ott a B-vb, a harmadiknak a C. Mindenkinek a saját szintje, ahonnan persze feljebb lehet lépni, de nem valamiféle kreált esélyegyenlőség jegyében, ami leginkább a sportban badarság, hiszen a tehetség, az elhivatottság, a szakmaiság tesz hol kisebb, hol szakadéknyi különbséget az ellenfelek között, és nincs az a mesterséges fék vagy ellensúly, amely ezt kiegyenlítené. A gondolkodás luxusáról lemondók az esélyegyenlőséget a feltételek egyenlőségével szokták keverni; ez utóbbit biztosítani kell, ez magától is értetődik, mivel mindenki ugyanazon a pályán, ugyanazon szabályok szerint játszik, és a jobb, a számszerűsíthetően jobb nagy valószínűséggel győz. Ha pedig többször egymás után győz, akkor feljut vagy kijut a vb-re.

A jégkorong tiszta viszonyai hajdan a kézilabdában is érvényesültek, a magyar női válogatottnak például jó három évtizede, 1991-ben néhány előzetes kudarc miatt szégyenszemre a C-vb-n kellett a B-ért küzdenie. Laurencz László szövetségi kapitány itt, az „NB III-ban” indult csapatával későbbi világhódító útjára, és nehezen viselte a kezdeti békaperspektívát, hát még, hogy a lányok „csak” 31–9-re verték a törököket, 25–8-ra a görögöket, 27–6-ra Izraelt, aztán 19–19-es döntetlent merészeltek játszani a spanyolokkal. Az még részben szabadidős rendezvény volt, ennek jegyében a szünnapon a teljes mezőny önfeledten hajókázott a Lago Maggiorén, kivéve a szobafogságra ítélt magyarokat. Így ők nem hallhatták, amint a csehszlovákok mestere, Tomás Kutka operaénekeseket megszégyenítően trillázza a Santa Luciát. Azt viszont már igen, amikor torka szakadtából üvölt, mert a mi szépen felhergelt csapatunk 28–12-re mosta fel az övéivel a mortarai padlót. Válogatottunk megnyerte a C-vb-t, ezzel feljutotta B-vb-re, ott 1992-ben, Litvániában ismét az élen zárt, így jutott vissza 1986 és hétesztendei kitérő után az 1993-as A-világbajnokságra. Azon még 16 nemzet – 12 európai mellett az előző két olimpia győztese, Dél-Korea, valamint Kína, Angola és az Egyesült Államok – viaskodott, és ebben a kifejezésben nincs szemernyi túlzás sem, ugyanis mindössze egyetlen komikus eredmény született: a későbbi világbajnok Németország 30–8-ra intézte el az angolaiakat.

Ellenpontként már idéztük a tavaly decemberi vb-t, de érdemes néhány gyöngyszemet felvillantani a jelenleg Celjében zajló junior-világbajnokság csoportköréből is: Hollandia–India 46–18, Svédország–Guinea 43–14, Németország–Chile 40–18. Mindennek betetőzéseként, a magyar lányok pénteken 46–5-re szedték ízekre a szánalmas és értékelhetetlen valamivel kirukkoló amerikaiakat.

Egyéni sportolók esetében még megengedőbb az ember. Sőt, az álszenzációkra vevő korunkban igazából elsőnek és utolsónak lenni érdemes. Gondoljunk csak Eric Moussambanira, az Angolnára, az egyenlítői-guineai úszóra, aki Sydneyben az életéért küzdött, vagy Eddie-re, a Sasra, a brit síugróra, akinek leginkább azért szorított az 1988-as téli olimpia népe, hogy a nagysáncról egy darabban érkezzen le. A másodikakat és a harmadikakat már régen elfeledtük, őket bezzeg nem. Egész megélhetést építhettek fel arra, hogy valamiben ők a messze legrosszabbak.

Ha azonban egy közösség, még inkább csapat, sőt nemzeti válogatott szerveződik olyan tevékenység űzésére, amelyre teljességgel alkalmatlan, és a sors fura fintoraként ezt világbajnokságon igazolhatja, az már megingatja a sport normalitásába vetett hitünket. „Hát már itt is?” – kérdezem olykor riadtan magamtól, aztán megkezdődik az egyenes kieséses szakasz, a valódi sportesemény, és mindjárt megnyugszom: nem, itt azért még nem.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!