Népsport: hólében is tudniuk kellett pólózni

Azt mesélte Németh János, hogy amikor 1924-ben bekerült a Nemzeti első csapatába, és egy bécsi túrán a félpályáról dobott gólt, a bécsi közönségtől kapta a Jamesz becenevet. Az összefüggés a gól és az elnevezés között nem tiszta, háttér lehet az „Én vagyok a James...” címen elhíresült pokoli rossz vicc (nem idézem...), s az utána elterjedt kissé gúnyos, de mindenképpen elismerő lefordított fordulat: „Ő volt a Jani...”.

Ennél lényegesebb, hogy tényleg Németh János volt „a Jani”. Ha valakinek, Gyarmati Dezsőnek hihetünk, a háromszoros olimpiai bajnok pólós így beszélt: „Amit ő tudott, azt senki. Fiatalon csak őt néztem. Ő volt a példakép.”

Ezek után szinte természetes volt, hogy kétszeres olimpiai bajnokként (1932, 1936) 1942-ben „a bizalom emelte a kapitányi székbe”.Nem igazán tudta eldönteni, hogy a vízben vagy a kispadon vállaljon-e szerepet, aligha véletlen, hogy 1949-ben, 43 esztendősen még játszott is a Fradiban, de szövetségi kapitányi posztját komolyan vette: „Vállalom a felelősséget, sok mindenért vállalnom kell. Azért, hogy a válogatott keret csak májusban kezdett együtt dolgozni, hogy a munkánk csak a régi kitaposott, beporosodott úton haladt, hogy nem lehetett bekapcsolni a fiatalokat, és így tovább, és így tovább...”
Ne feledjük, háborús idők jártak, semmi sem volt olyan egyszerű, mint korábban. Az viszont maradt, hogy a Németország elleni meccsek számítottak a legrangosabbnak. Amikor 1942 júliusában Magdeburgba indult a válogatott, Németh Jamesz így tüzelte a fiúkat: „Úgy küzdjetek, hogy semmiféle kifogást sem fogadok el. Nem lehet majd arra hivatkozni, hogy rosszul utaztatok és hideg volt a víz. Nektek még hólében is tudnotok kell pólózni. Otthon győzelmet várnak tőletek, tehát úgy küzdjetek.”Szavai célt értek, a csapat 10:1-re győzött.

Igen ám, de a magyar póló sohasem a nyugodt háttérről volt híres. Lehetett akármekkora nagy név, akármilyen sikeres egy-egy kapitány, mindig akadt, aki támadta. Jó esetben sikertelenül. Jamesz sem járt másképpen, Hazai Kálmán esett neki 1943 januárjában. Sértetten, hiszen kimaradt a válogatott keretből, ráadásul fegyelmi okokból. Az sem számított, hogy 1936-ban Berlinben együtt nyertek olimpiát.
Hazai felháborodva kéri ki magának Jamesz indokát. „Tizenhét éves sportpályafutásom alatt még nem mondták azt rólam, hogy fegyelmezetlen vagyok, vagy hogy éppen »krekk« lennék” – mondja. A krekk ellentétben a mai kábítószernyelvvel (kokain) a korabeli sportban nagyágyút, élvonalba tartozót, kiemelt versenyzőt, játékost jelentett, esetleg nagymenőt, befutott, sikeres embert, így nehezen érthető, mit kér ki magának Hazai. Állítja, hogy személyes okai vannak a kimaradásának, nevezetesen: „Bírálatot mondtam a nyáron szerepelt válogatott csapat összeállításáról. Véleményem szerint az egyik játékos évek óta bizonyos túlzott jóindulat, néha különösen szerencsés véletlen folytán kerül bele a válogatott csapatba”.      Emiatt rágott be Jamesz, azzal vádolva Hazait, hogy képtelen a beilleszkedésre. „Sohasem űztem személyi kultuszt, a medencében társaimmal a lehető legjobban igyekeztem megértetni magamat”– zárja a játékos a védekezését, de az aduász még hátravan. Kiderül, hogy ha tagja is lenne a válogatott keretnek, nem tudna edzésre járni – hivatali elfoglaltsága miatt.

Itt le is zárhatták volna az ügyet, ám nem tették. Beszélni kezdték, hogy Jamesz támadható. Két nappal Hazai nyilatkozata után a Nemzeti Sport újságírója a Svábhegyen síelés közben találkozik néhány pólóssal, köztük Tarics Sándorral (szintén berlini olimpiai bajnok), akit így köszönt valaki: „A kapitány úr fogyókúrát tart?”.Azaz, már az a szóbeszéd, hogy Tarics váltja Jameszt.

„Két nappal ezelőtt hallottam ezt a hírt először – mondja a MAC nyugalomba vonult középcsatára. – Én semmit sem tudok jelöltségemről, alighanem valamelyik unatkozó ember agyában született meg ez a gondolat”, a beszélgetést pedig Ili asszony, Tarics felesége zárja le: „Sanyi különben sem vállalhatná, sok a dolga.”

És még nincs vége. Egy ismeretlen telefonáló közli a Nemzeti Sport szerkesztőségével, hogy megbízható forrásból tudja: Halassy Olivér (szintén olimpiai bajnok) lesz a pólókapitány. „Már folyik a szervezkedés...”– teszi hozzá bizalmasan.

Persze hogy megkérdezték Halassyt, aki éppen megválik az UTE főtitkári tisztétől. „Most hallok először erről a dologról. Nekem még senki sem szólt, semmit sem tudok arról, hogy valaki engem akarna kapitánynak”– magyarázza, aztán ellentmond önmagának a kérdésre felelve, hogy elfogadná-e: „Nem kértek fel... Ha felkérnének? Nem tudom. Azt hiszem, igen. Egy-két régi játékos jött már hozzám ezzel, de mondom, semmi tudomásom sincs arról, hogy komoly formában szóba került volna a jelöltségem.”

A továbbiakról Wannié András úszókapitány beszél – már a közgyűlés előtt. Halassy jelöltségéről ezt mondja: „Meglepetéssel hallom. Azt hiszem, Németh Jánossal mindenki elégedett. Különben sem lenne helyes, ha most, elnökünk, ifjú vitéz Horthy Miklós hazatérése után választási harcok színhelye lenne a szövetség közgyűlése. Németh János – tudtommal – bírja az elnökség és a tanács bizalmát, nincs szükség a leváltására. A mai idők nem alkalmasak arra, hogy személyi kérdésekkel foglalkozzunk. Én már azt is meglepetéssel hallottam, hogy Tarics Sándor neve is szóba került a kapitányi tisztséggel kapcsolatban.”

A közgyűlésen aztán Németh Jamesz marad a kapitány – még ellenjavaslat sincs, nemhogy ellenszavazat.

Aztán a háború után megmutathatta Jamesz, mit tud kapitányként, ő vezette az 1948-as londoni olimpián a válogatottat. Hogy tizenkét esztendeje, Berlin óta nem volt olimpia, aztán versenyek sem a világégés miatt, senkit sem érdekelt. Így aztán már a rajt előtt magyarázkodni kényszerült: „Nagy hátrány nekünk, hogy feltétlen győzelmet várnak tőlünk. (…) Los Angelesben és Berlinben nyertünk olimpiai bajnokságot, akkor azonban csak a németek voltak komoly ellenfeleink. Ma hat nagy ellenfelünk van, akik ellen csak teljes erőbedobással és tudással győzhetünk. Azt jelenti ez, hogy már az első mérkőzéseken mindent ki kell adnia magából a csapatunknak. Ez az olimpia olyan nehéz tesz, amilyenen a magyar vízilabdacsapat még nem vett részt” – kezdte, aztán nagyvonalúan kijelentette, hogy az 1948-as csapat nem gyengébb, mint az övéké volt.

Ugyanakkor: „A régi csapatnak volt egy óriási előnye: rengeteg nemzetközi mérkőzést játszottunk s ezáltal nagy tapasztalatot szereztünk. Ha elmentünk egy világversenyre vagy nemzetközi tornára, minden ellenfelünknek ismertük a gyengéjét. Minden külföldi vízilabdás játékmódja nyitott könyv volt előttünk, aki ellen előre kidolgozhattuk a taktikát.”

A különleges, háború utáni ellátási helyzetre jellemző, hogy Holop Miklós, Fábián Dezső, Gyarmati Dezső, Csuvik Oszkár és Brandi Jenő engedélyt kapott arra, hogy annyit ehessen, amennyit a gyomorrontás veszélye nélkül tud. Ők nyugodtan hízhatnak, a többiek pedig a súlyukat fogják tartani – ez az étkezési terv.

A londoni olimpiát végül Olaszország nyerte meg, mi 6:4-re kikaptunk tőlük, ezüstérmesek lettünk. Jameszt azonnal kikezdték, ő azzal védekezett, hogy csapata „koravén” volt. A londoni szereplés értékelésénél már szerepet kapott Rajki Béla, aki Vértesy József (olimpiai bajnok 1932-ben) egyéves regnálása után 1951-ben vette át a csapatot. Egy évvel később, 1952-ben Helsinkiben olimpiai bajnok lett vele, s úgy kapitánykodott, hogy rendre megfogadta két kulcsjátékosa, Gyarmati Dezső és Markovits Kálmán „tanácsait”.

Ilyesmire Németh Jamesz sohasem lett volna hajlandó, Rajki hátrébb lépését viszont menti, hogy nem akárkikre bízta magát, Gyarmati szövetségi kapitányként is olimpiai bajnok lett, Markovits pedig a víz felett járva irányított.

A siker fényében lehet feledhető a háttér.