Népsport: Beleznai László hagyta duruzsolni a Komjádi-gépezetet

A magyar vízilabda első aranykorszakának letéteményeséről, Komjádi Béláról, a legendás Komi bácsiról írtunk két héttel ezelőtt (Népsport, március 6.), a cikk apropóját a nagy mágus halálának kilencvenedik évfordulója szolgáltatta. A sors úgy hozta, hogy csaknem pontosan húsz évvel később, 1953. március 23-án hunyt el a Komjádi árnyékában nem kellően megbecsült Beleznai László, hiszen munkásságáról, sportpályafutásáról legfeljebb életrajzi vázlatok árulkodnak. A Komjádi iránt megnyilvánuló határtalan tisztelettel magyarázható, hogy sokan automatikusan neki tulajdonítják a vizes sportok első, 1926-ban Budapesten rendezett Európa-bajnokságán kivívott aranyérmet, amely a magyar vízilabda világhódításának első harci sikere – holott Beleznai László vitte csatába a csapatot. Miként az első nagy győzelmek is vele születtek meg: a válogatott 1925. július 26-án 7:2-re gyalulta le itthon az olimpiai címvédő franciákat, augusztus 2-án Magdeburgban a németeket 4:2-re, augusztus 23-án Budapesten az olimpián minket 7:2-re elverő belgákat – grammra kimérve a revansot – 7:2-re porolta el.

Beleznai élete szorosan összekapcsolódott a MAFC-cal, mindenhol feltüntetik, hogy a „technikus” klubban kezdődött pályafutása – holott nem igaz. Nyitányként két évig a Balaton UE (BUE) színeiben úszott, nem véletlenül... Iskolatársa volt a piarista gimnáziumban a nála két évvel idősebb Béldy (Bruckner) Alajos, aki 17 esztendősen negyedik helyet szerzett 400 méter gyorson az 1906-os nem hivatalos olimpián Athénban. Hatására valóságos úszóláz tört ki a gimnáziumban, és mert Béldy a BUE versenyzője volt, Beleznai (akkor még Breslmayer) is ezt az egyletet választotta. Amikor Béldy érettségi után elment a bécsújhelyi katonai akadémiára, Beleznainak nem volt maradása, és 1909-ben a MAFC-ba igazolt.

Kiváló sprinterré fejlődött, 1912-ben bajnokságot nyert 100 yard gyorson, valamint a MAC versenyén 1:05.4-re javította a kétszeres olimpiai bajnok Halmay Zoltán 1905 óta fennálló rekordját. Tagja volt a mindenkori első magyar vízipóló-válogatottnak (Wenk János – Ádám Sándor, Beleznai László – Fazekas Tibor – Hégner Jenő, Rémi Károly, Zachár Imre), amely az 1912-es stockholmi nyári játékokon mutatkozott be, és Ausztria (3:4), valamint Belgium (5:6) ellen is veszített. Úszásban is szerepelt, és bár megnyerte előfutamát 100 gyorson, a középdöntőben nem indult el. Ugyanez megesett a 4x200 méteres magyar váltóval: az amerikaiak mögött végezve továbbjutott az előfutamból (Beleznai a második legjobb időt érte el a négyesből), ám Las Torres Béla kimerültsége miatt távol maradt a finálétól.

Beleznai pályafutása már 1913-ban megtört. Bevonult a 10. huszárezredhez, így edzésekről szó sem lehetett, 1914-ben pedig a fronton harcolt az első világháborúban. Galíciában, az oroszoknak megálljt parancsoló limanovai csatában (november 28.–december 18.) golyót kapott a lábába, a pénzintézetek Fehérvári úti kórházában gyógyult, utána már csak segédszolgálatot látott el, majd 1918 nyarán felmentették a katonai szolgálat alól.

Ettől kezdve hangsúlyosabb szerepet kapott pályafutásában a vízilabda. Még 1923 tavaszán is nagy németországi túrán vett részt a MAFC-cal, nyolc várost érintett a roadshow, amelynek keretében úszóversenyeken és vízilabdameccseken mérettek meg, és valósággal ontotta a gólokat. A következő évben játszotta utolsó, hetedik mérkőzését a válogatottban, aztán három búcsúlevelet írt, amelyben a MAFC, az úszószövetség és mint az úszórovat felelőse a Sporthírlap vezetőjét értesítette döntéséről: felhagy a versenyszerű sporttal, a sportszakmai és sportvezetői munkával meg az újságírással is.

Érdekességképpen idézzünk fel egy részletet a sportlapnak írt leveléből:

„Bocsássatok el kegyelemmel a Sporthirlap szerkesztőségének kedves kötelékéből. Tudod jól, hogy én nem munkának tekintettem az írást, hanem úri passziónak, amelyben igen sok örömöm tellett. Bevallom, ez volt több irányú sportműködésemnek egyetlen tere, ahol bosszúság sohasem ért. (...) Veletek nem akarok teljesen szakítani. Arra kérlek, tekintsetek igen tartósan szabadságolt munkatársatoknak s ha néha-néha talán be merészelek küldeni egy-két sort, úgy adjatok annak valami szerény kis helyet.”

Persze nem tudott elszakadni hosszú időre. Ahogy említettük, 1925–1926-ban már a válogatottat irányította, 1929 márciusában a szövetség ügyvezető alelnökének választották, hogy aztán 1930 őszén lemondjon, és visszatérjen a Sporthírlaphoz, azaz a passziójához.

Komjádi 1933. március 5-i halála új helyzetet teremtett. Előbb Jónás István látta el a kapitányi feladatokat (valójában törés nélkül forgott tovább a Komjádi-féle gépezet), 1934-ben viszont már Beleznai lépett a fedélzetre, aki inkább a sportdiplomáciában jeleskedett (rendszeres résztvevője volt a nemzetközi és európai szövetség fórumainak, meghatározó szereplője a vízilabdatanács üléseinek), nem ő volt a minden hájjal megkent tréner „prototípusa”. A válogatott gólvágója, Németh János így emlékezett rá:      „Vezetése alatt a felkészülések komolysága, a mérkőzések taktikai meghatározása, a lelkesítés stb., mind a megmaradt régi Komjádi-játékosokra hárult. Ha jól ment a játék, így biztatott: »Fog ez menni, fiúk!« Ha rosszul ment: »Borzasztó, borzasztó!« Ezekkel a felkiáltásokkal ki is merült szakmai tanácsadása.”

Ha túlzott Jamesz, ha nem, 1934-ben Magdeburgban újabb Eb-diadal, 1936-ban Berlinben a második olimpiai arany került a tarsolyba – aztán nem sokkal a hazatérés után lemondott a „civilben” ügyvéd, mindenki által kedvelt Beleznai. Persze nem sokáig maradt megbízatás nélkül: 1937 és 1941 között a MÚSZ társelnöki tisztségét töltötte be, sőt a háború után, 1946-ban visszakerült a posztra. Tagja volt az 1947-es monte-carlói kontinenstornára utazó magyar küldöttségnek, részt vett a MOB 1948. február 16-i alakuló ülésén, amelyen a szervezet ügyészének választották meg.

Az ügyvédi hivatást 1950-ben adta fel, ezt követően főleg hagyatéki ügyekkel foglalkozó állami közjegyzőként dolgozott. Egy esős 1953. novemberi estén hazafelé tartott az irodájából, amikor szívinfarktust kapott, összeesett, és – Németh János visszaemlékezése szerint – már holtan vették le a villamosról. A Farkasréti temetőben búcsúztak el tőle.