Népsport: cipő nélküli boldogság labdával

Volt egyszer egy mezítlábas bajnokság...

Az egyszerűség, a puszta játékszeretet, a lehetőségekhez igazodó emberi szándék mozgatta, az ínséges körülményekhez alkalmazkodó életrevalóság tartotta fenn két évig. A második világháború romjaiból újjáéledő magyar futballélet elfeledett, szép vállalkozásáról nem írnak a nagy sportkrónikák, szeretettel őrzött emlékeit felemésztette az idő, története a résztvevők többségével együtt sírba szállt.

Pedig nem tanulság nélküli felidézni az 1947 tavaszán meghirdetett futballkezdeményezést, amely a hátország láthatatlan dimenzióiban fiatalok ezreit töltötte meg szenvedéllyel, észrevétlenül építve a majdani Aranycsapat-korszak széles és elhivatott társadalmi környezetét.„Tudod, mi volt az egyik oka a nagy sikernek?– emlékezett vissza a Labdarúgás 1975. februári számában a valamikori ötletgazda, Keresztes Tibor, a Magyar Demokratikus Ifjúsági Szövetség (MADISZ) akkori sportszervezője, ekkor már a Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó Vállalat igazgatójaként. – Az, hogy olyan szabályt állítottunk fel, hogy tulajdonképpen nincs szabály, nincs igazolás, nincs szövetségi bíró – persze akadtak, mert rengetegen vállalták a meccsvezetést társadalmi munkában –, az bíráskodott, akinek a személyében a két csapatkapitány megállapodott. Hogy rend volt-e? Igazi, önként vállalt fegyelem. A gyerekek önmaguk vigyáztak erre, s alig akadt vita, rendbontás. Ebben az egészben a játékon, a szórakozáson volt a hangsúly, s hogy mégis komoly küzdelem, színvonalas játék alakult ki az idők folyamán, abban a futball nagy mozgósító ereje, a fiatalságot jellemző vetélkedési kedv, a mind magasabbra törés vágya öltött testet. S hadd tegyek hozzá még valamit: az ajándékba kapott labda, az a 32 szeletes, szabályos bőrcsoda olyan megbecsülésben részesült Békéstől Vas megyéig, mint a világ legértékesebb kincse...”

A korabeli sajtóforrásokat olvasva kitűnik, hogy bár a szervezeti hátteret a Magyar Kommunista Párt ifjúsági szervezete adta, sőt a mozgalom első évi tárgyi hozadékának és legvonzóbb ösztönzőjének számító 1500 labdát maga a párt biztosította, a politikai szólamok háttérbe szorultak, a szervezők szándékát a sportélet újjáélesztésének igénye motiválta. Az 1947 márciusában meghirdetett versenysorozat arra a felismerésre épült, hogy a háborús ínség sújtotta fiatalság sok esetben nélkülözi a játékhoz szükséges alapvető kellékeket, a labdát és a cipőt, focizni azonban nagyon is szeretne. A „mezítlábas” kifejezés a kezdeményező elmondása szerint is inkább szimbolikus értelmű volt, vagyis lehetett tornacipőben is játszani a mérkőzéseken, de csakis abban az esetben, ha az ellenfélnek is volt mit a lábára húznia. Ha nem, akkor érvényesült a szegényebbhez alkalmazkodás elve, vagyis mindkét csapat cipőtlenül volt kénytelen futballozni.

S hogy mivel? A központilag intézett ajándék labdákból minden nevező együttesnek jutott egy-egy (külön felhívták a figyelmet arra, hogy jól válasszák meg a labdát őrző csapatkapitány személyét, mert pótlásra nincs mód), viszont ha valahol már eleve volt mivel játszani, lelkiismeretesen jelezni kellett, hogy oda már ne küldjenek, hadd jusson helyette más társaságnak. Kizárólag a Magyar Labdarúgó-szövetség vagy a kézilabda-szövetség bajnokságaiban sohasem szereplő, 14–19 év közötti játékosok alkothatták a csapatokat, amelyek körmérkőzéses rendszerben játszottak egymással. A környékbeli bajnokságok győztesei küzdöttek aztán a megyei, majd a körzeti elsőségért, a bajnokok jutalma egy-egy garnitúra szerelés volt.

A labdák beszerzésének kalandos történetét Eperjesi László beszélte el a Testnevelési Főiskola Tudományos közlemények című 1970-es kiadványában, az Az ifjúsági mozgalom és a sport című tanulmányában: „Ebben az időben igen nehéz volt labdát szerezni. Nem volt bőr, nem volt belső gumi. Az akkori Anyag- és Árhivatal elnöke nem is akart bőrt kiutalni, legkisebb gondja is nagyobb volt a labdarúgásnál. E sorok írója egy társával (mivel az elnök nem akarta a kiutalást aláírni) közölte vele, hogy addig nem mennek el az előszobájából, míg a kiutalást alá nem írja. Végre az Anyag- és Árhivatal elnöke »megkegyelmezett« és aláírta a kiutalást a bőrre, és belső gumi helyett marhahólyagra (egészen jó belső volt).”

Megvoltak hát a feltételek a tavaszi bajnokság elindításához, és az Ifjúság folyóirat 1947. március 30-i számában már sorjáztak az ország különböző tájairól érkező lelkes üzenetek. Hogy csak néhányat idézzünk: „Mi vállaljuk Győr megye nyugati részének megszervezését. Már felvettük a kapcsolatot a környező falvakkal, innen körülbelül 8 csapat fog részt venni a bajnokságban. (Rábapatona.)” „Mezítlábas bajnokságot című cikketeket olvasva mi is megalakítottuk a futball szakosztályt és jelentkeztünk a bajnokságban való részvételre. (Ókécske.)” „Jobbágyi és környékén megszerveztük a »Mezítlábas« bajnokságot. Eddig öt nevezési nyilatkozat van birtokunkban. Palotás jelentkezése útban van felénk, Szurdokpüspökin is nagy a lelkesedés. (Jobbágyi.)”

Volt előzménye a mezítlábas gondolatnak, Orosházán már 1946-ban szerveztek helyi alkalmi bajnokságot ilyen néven, a helyi grundokon (Szalmapiactér, Kiserdő, Szőlő, Mikolay-kert, Kisszik, Nagyatádi-telep) mérték össze erejüket a csapatok, Békéscsabán pedig kiírták az angol mintára viccesen Fa-kupának nevezett mezítlábas versengést a fából készült kupácskáért. Az 1947-ben országos vállalkozássá duzzasztott eszköztelen futballsorozat népszerűsége minden várakozást felülmúlt, hatására másfél év alatt 2800 csapat formálódott, az újabb sportszerosztás nyomán összesen 3325 labda jutott az ország falvaiba, eldugott városi pályáira, és miután a sikeres inkubátorprogramot három kiírás után lezárták, lendületéből 1949-ben 225 csapat állt rajthoz az induló alszövetségi alapfokú bajnokságokban – immár cipőben, saját felszerelésben, megerősödött futballkötődéssel.

„Szinte hihetetlennek tűnt, de így volt, néhány hét alatt a mozgalom már behálózta az egész országot, s az első kiírásra 829 csapat nevezett– folytatta 1975-ös visszatekintését Keresztes Tibor. – Gyalogosan, szekéren, stráfkocsin jártak a fiúk faluról falura. Olykor néhány papa, mama is elkísérte őket a meccsre. A gyerekek mellett ők is ott szorgoskodtak a faluszéli pályák építésénél, a kapuknak való fák kidöntésénél és ácsolásánál. A mezítlábasok kezdeményezései, ötletei, hogy játékukat még tartalmasabbá tegyék, olyan boldogsággal töltöttek el bennünket, amelyeknek édes ízeit ma is magunkban hordozzuk. Minden túlzás nélkül mondhatom, amikor 1948 nyarán sor került a második kiírás, az 1947–48-as mezítlábas bajnokság döntőjére, mindenki büszke és boldog volt. Lehetett is, hiszen 222 csoportban 1411 csapat vett részt a küzdelmekben. A sportágat is népszerűsítő mozgalom kiterjedt az egész országra: a falvak százaiban ezen a réven kóstoltak bele a fiatalok a sportba. S hogy az akkori MLSZ-vezetők mennyire felismerték az ügy jelentőségét, azt mi sem példázza erőteljesebben, mint az a tény, hogy külön bizottságot hoztak létre, amelynek vezetője Eperjesi László volt. Kitűnő irányításának köszönhető, hogy zavartalanul bonyolították le a bajnokságot. Nincs statisztika arról, hogy mi lett ezekkel a gyerekekkel, de arról tudunk, hogy százával kerültek későbben a nagycsapatokba, még az NB I-esek sorába is...”

Ugyanebben a Labdarúgás-számban a cikket jegyző Tabák Endre idéz egy másik visszaemlékezőt is, Tapolcsányi László egykori kőművessegédet. „És jusson eszedbe, a mezítlábas bajnokság megszervezése üzenet és követendő példa volt legalább kétezer falu számára, ahol ismeretlen valami volt a sport, a futball. Enélkül feleannyian sem lettek volna kíváncsiak a rádió közvetítésére, hogy vajon Angliában mit tesz a győzelemért Bozsik Cucu, Hidegkuti Nándi, Budai Laci és a többiek...”

Ám nemcsak a falvakban, a fővárosban is megmozdultak a sporttársadalom peremére szorult fiatalok. Szepesi György írja      Sportmikrofoncímű könyvében: „Valóban, a mezítlábas labdarúgójátékok gépezete elindult, és óriási tömegeket mozgatott meg. Az ilyen nevű csapatok, mint Budafoki Jóbarátok, Tabáni Fiúk, Klauzál téri Legények vagy Városházi SC, bizonyították, hogy a fővárosban a vártnál nagyobb volt az érdeklődés.”

A budapesti labdarúgás egyik legkülönösebb együttesének állít emléket a Magyar Hírlap 1975. január 6-i cikke. „Az első budapesti mezítlábas csapat a 100 FC volt. A csapat valamennyi játékosa a Hungária körút 100. számú, háromemeletes bérház lakója volt. A ház előtti téren naponta tartottak edzést a környékbeliek lelkes biztatása közepette. Még edző is került. Szükség is volt rá, hiszen a mezítlábas játék speciális taktikát igényelt... A 100 FC meg is nyerte a bajnokságot. Mi lett velük? Hová sodorta őket az élet? Őket már csak a mezítlábas bajnokság történetének emléke őrzi.”
Pontosítsunk: már réges-régen az sem.