Olimpiai bronzmeccs először – olimpiai bronzmeccs másodszor, utóbbi sikerrel

Mincza-Nébald Ildikó a 2004-es olimpián Atlanta kétszeres olimpiai bajnok francia hősnőjével, Laura Flessel-Coloviccsal vívott a döntőbe jutásért, és veszített mindössze egyetlen tussal, 15:14-re, majd azt követően a bronzmérkőzésen is kikapott. Pekingben a magyar vívónőt a román Ana Maria Branzával hozta össze a sors az elődöntőben, és ismét egyetlen tus döntött – az ellenfél javára. Az újabb csalódás után megint jött a bronzmeccs, azzal a tudattal, hogy négy évvel korábban nem sikerült az éremszerzés…

– A Branza elleni asszó után honnét jött az erő, amivel vesztett állásból is sikerült megfordítani a bronzmérkőzést?
– Először is úgy éreztem, rám szakadt a fél világ, és az összes fájdalmát ki kell vinnem a teremből… – mondta az NSO-nak a pekingi játékok bronzérmese. – Próbáltam megszabadulni tőle, de nagyon rossz érzés volt, még most sem gondolok rá szívesen vissza. A Branza elleni asszó végét túlkomplikáltam: én gondolkoztam, ő nem, és ez lett a végzetem. Szerencsére nagyon sokat segített, hogy ha edzőm, Szőcs Bertalan nem is lehetett mellettem Pekingben, a férjem, Nébald György (a kardozók szövetségi kapitánya – a szerk.) ott volt, és lelkileg helyre tett. Sőt helyrerázott, ami ott nagyon kellett, és meg is lett az eredménye.

– Pedig a harmadik helyért vívott találkozón 3:8-as hátrányban is volt a kínai Li Na ellen.
– Az elején csak mentem előre, mint a vak ló, gondoltam, jobb vagyok nála, és ennek ki kell jönnie. Aztán rájöttem, hogy a csuklószúrás használ a kínai hosszú végtagjai ellen, és ő nem tudott váltani. Hihetetlen érzés volt megnyerni azt az összecsapást!

– Egyértelműen ez az eredmény pályafutása csúcsa?
– Igen. Amikor Sydney-ben esélyes voltam, és nem sikerült a várt eredmény, akkor az földbe döngölt, mégis könnyebben feldolgoztam, mint az athéni negyedik helyet, mert ott egyszerűen nem ment a vívás. 2004-ben viszont úgy éreztem, hogy jól mozgok, de egyszerűen minden összeesküdött ellenem. Pekingben viszont meglett az érem, így egyértelműen ez a csúcs.

– Öt olimpián járt, hangulatában is ez volt a legkiemelkedőbb?
– Nehéz erre válaszolni, mert nagyon kevés időt voltam kint. Csak a versenyem előtt két nappal érkeztem Pekingbe, és persze az is befolyásol, hogy jó eredményt értem el, és sokan ünnepeltek. Fantasztikus érzés volt, hogy amikor bementem az olimpiai faluba, akkor a kézilabdás lányok megtapsoltak. Korábban sohasem történt velem hasonló. Az olimpia különleges esemény, hiszen nemcsak a saját sportágunk képviselői vannak jelen, hanem rengeteg más versenyző is, ez hihetetlen egységgé kovácsolta össze a magyar csapatot, amit csak az tud megérteni, aki egyszer is átél ilyet.

– Számított, hogy párbajtőrben csak egyéni versenyt rendeztek, és a csapatszám ezúttal kimaradt?
– Ennek elsősorban a kvalifikáció során volt jelentősége, hiszen így egy országból csak két versenyző indulhatott, nem három. Ráadásul mi csapatban is mindig éremesélyesnek számítottunk, és nekem is, Titinek (Nagy Tímea) is ez lett volna az utolsó esélyünk a jó eredményre.

– Egyébként van bármilyen rivalizálás a különböző fegyvernemek képviselői között, esetleg zrikálás szintjén is?
– Bár a párbajtőr volt a legeredményesebb szakág az elmúlt olimpiákon is, és büszkék vagyunk az elért érmekre, helyezésekre, de nem bontjuk szét fegyvernemekre az eredményeket, ugyanúgy szurkolunk egymásnak a siker érdekében.

– Ha már összetartásról van szó, nem gondolja, hogy az olimpiát követően túlságosan is felszínre kerültek a sportágon belüli feszültségek? Gondolok itt Ujlaky Virgine esetére, Nemcsik Zsolt éles kritikájára, vagy Kovács Iván és Kulcsár Győző „párbajára”…
– Én inkább úgy gondolom, ezek egyedi esetek. Ami megjelenik a médiában ezekből, azokat mindig felnagyítják. Ami engem egyedül felháborított, az Ujlaky Virgine esete. Egy apartmanban laktam a tőröző lányokkal, és láttam szenvedésüket. Bosszantó, hogy egy olimpiára – amikor amúgy is feszültebb az átlagnál az ember – hagyták így elfajulni ezt a helyzetet. Nemcsik Zsolt esetében azt nem értem, hogy Zsolt egyből támadt… Az ember általában előbb mindig magában keresi az okokat, és csak utána vádol... A harmadik esetben Iván keményen elmondta a véleményét, és biztos van igazság a mondanivalójában, de benne munkálhatott a harag, hogy két olimpiai ezüst után nem sikerült négy közé jutni, és arany nélkül maradt. Ezt nehéz feldolgozni, ráadásul ő is és Kulcsár Győző is érzelmektől erősen túlfűtött ember.

– Visszatérve Mincza Ildikóhoz, hogyan tovább? Athén után azt mondta, befejezte, Peking után erre a kérdésre már nem válaszolt ennyire egyértelműen.
– Újabb négy év már nincs benne a terveimben, és azt hiszem, London már semmiképp sem érhető el számomra. De úgy érzem, rossz döntés lenne, ha egyik napról a másikra zárnám le a pályafutásomat. Kell némi időt hagyni az embernek, hogy hozzászokjon a „civil élethez”. Szeretnék legalább egy-másfél évet a levezetésnek szánni.

– Még világversennyel is?
– Igen, még azzal is, ha visznek…

– És mi lesz az összegyűjtött tapasztalatokkal? Megpróbálja majd továbbadni?
– Férjemmel nagy álmunk egy vívóklub létrehozása. Ha ez valami csoda folytán sikerülne, abban szeretnék kicsikkel foglalkozni. De válogatott szinten nem. Az egy nőnek, gyerek mellett sok lenne…