Kiss Balázs nem elégedetlenkedik

„Elfordul balra, végigmegy a vörös folyosón, és ott lesz a végében."Ott is van. BIRKÓZÓ CSARNOK, legalábbis a lengőajtó feletti, mérsékelten helyesen írt felirat tanúsága szerint a Nemzeti Sportcsarnok aljában, a szocializmus kedvenc burkolatával, vörös márvánnyal díszített folyosó végén (és ezzel behatároltuk az építkezés dátumát is), ahogy a portás is mondta. A birkózók Müller Ferdinándról, az olimpiai bajnokokat nevelő legendás trénerről elnevezett edzőterme. A sportág 18 év szünetet követően első világbajnoka, a 96 kilósok között tavaly aranyérmes Kiss Balázs és a válogatott otthona.„Nekünk legalább van otthonunk – mutat körbe Kiss Balázs. – Már ez is nagyon nagy szám, hiszen a cselgáncsozóknak például nincs, járhatnak folyton albérletbe. Hogy milyenek a körülmények? Figyelj, kölyökkorom óta itt birkózom, bármilyenek is, nekem fel sem tűnik."Pedig lenne mit nézni. Jótékony félhomály uralkodik, de azért látszik, hogy a gyúrópadokról helyenként hiányzik a szivacs, a tárcsák rozsdásak, a bordásfalra felszerelt „kézibiciklik" nemkülönben. „Igen, az egyik egy Csepel bringából készült. Kellett egy, hát csináltunk" – mosolyog a világbajnok. A kérdésen, hogy az elmúlt években mi újult meg a teremben, láthatóan eltöpreng. „A parkettát kicserélték néhány éve, ki is festettek – amúgy húsz éve nem változott itt semmi." „Nem igaz, több mint harminc éve ugyanolyan – helyesbít Struhács György, a kötöttfogásúak szakágvezetője. – De legalább van terem."Van. Mondjuk a berendezés nem nyomja agyon: szám szerint három szőnyeg, néhány matrac, a már említett elhasznált sporteszközök, néhány dobóbábu („Nem nagyon használja őket senki" – tudjuk meg), meg egy zsúfolt öltöző, plusz mellékhelyiségek. Ennyi. „Nem nagyon kell más. A birkózás egyszerű sport, egy nadrág meg egy tornacipő, és mehet a móka. Nem panaszkodom, ha azon múlna, én egy réten is elbirkóznék" – mondja Kiss, bár aztán Struhács György árnyal egy kicsit ezen a képen. „Sűrű a nemzetközi mezőny, rengeteg a remek birkózó, tízen is odaérhetnek az élre egy-egy világversenyen, azaz nüanszok döntenek – a felkészülés körülményei is sokat nyomhatnak a latban." „Mondjuk a zuhanyozót érdemes megnézni, de alapjában véve nem is a csarnokkal van itt a baj – tűnődik Kiss. – Oké, ha külföldön edzőtáborozunk, azért eltátjuk a szánkat: már a lengyeleknél is csillog-villog minden, Nyugat-Európában meg főleg: olyan gépeik, eszközeik vannak, hogy el sem hiszed. Rengeteg pénz van mindenütt a sportágban. De ennél fontosabb lenne az orvosi háttér meg a rekreáció, a rehabilitáció, a pihenés, a szauna és társai – itt a legnagyobb az elmaradásunk. Ám még egyszer mondom, nem panaszkodom: ebben nőttem fel, hozzászoktam. Ha valami csúcsszuper helyen készülnék, utána biztosan nehezebb lenne ezt megszokni, de így más a helyzet. Amikor nehezebb időszakokat él meg az ember, talán jobb érzés lenne valami szebbe-jobba lejönni, de elvagyunk itt is, tesszük a dolgunkat."Struhács György is úgy véli, el lehet dolgozgatni a válogatott központi edzőtermében, de ő azért már a hátrányokat is érzi. „Ha a szabadfogásúak is itt vannak, kevés a három szőnyeg, nem mindig férünk el. A külföldi edzőtáborozókat is nehéz ide lecsábítani, pedig szükség van rájuk, hiszen szakmailag sem szerencsés, ha folyton csak egymással birkózunk. Ha van rá lehetőség, megyünk Tatára, de ott már osztozni kell a csarnokon, nincs mindig hely a számunkra. Esetleg mi megyünk külföldre – az meg drága mulatság."Szóval a körülmények nem épp rózsásak, de legalább márványburkolatban verjük a világot. Meg a 96 kilósoknál birkózásban is.