A szegedi uszodától Kanadán át az írás bűvöletéig - Gallov Rezső 75 éves

– Leginkább újságírónak, sportvezetőnek vagy vízilabdaedzőnek tartja magát?
– A sport és az írás végigvonult az életemen. Egyrészt mindig sportoltam. Akkoriban nem volt televízió és internet, így az asztalitenisztől kezdve a kajakon és a pólón át az úszásig sok mindenbe belekóstoltam. Újszegeden, az uszoda mellett nőttem fel, így sorsszerű lett, hogy az úszás és a póló mellett kötöttem ki. A másik szenvedélyem az írás volt. Amikor nyolcadikosok voltunk, és fogalmazás volt a feladat, az osztály mindig kiabált, hogy „a Gallov olvassa fel!" Úgy tűnt, nem vagyok hülye hozzá, sikert arattak a munkáim, és szeretném hinni, hogy ez azóta is megmaradt.

– Melyik munkája volt a legkedvesebb?
– Az írás. Izgalmas volt, színes, gondolkodtató. Kerülhettem bárhova, lehettem az úszók főtitkára, a KSI edzője vagy államtitkár, az írást sohasem felejtettem el. Még államtitkárként is én írtam meg a cikkeket és a terveket.

– Ha ezt szerette, miért lépett politikai pályára?
– Én arra sohasem adtam a fejem, a párttagsággal még csak nem is kacérkodtam. Szerintem az nem politikai szerepvállalás, ha az ember a testkultúra terén államigazgatási feladatokat lát el. Ez mindig nemzeti kérdés, olyan pártsemleges terület, amelynek érdekeit hovatartozás nélkül figyelembe kell venni. De mielőtt megkérdezné, a sport mára politikai hadszíntér lett. Sőt azt is megmondom, mióta: 1998-ban kezdődött, amikor az első Orbán-kormányban Deutsch Tamás lett a sportminiszter. Akkor politikai élharcos került egy elvben pártfüggetlen terület élére.

– Egy éve azt nyilatkozta, a magyar sportban még nem ment végbe a rendszerváltás. Most is így vélekedik?
– Már vannak halvány reményeim. Azóta élnek, amióta Orbán Viktor még a választások előtt elment a MOB elnökségi ülésére. Akkor kinyilvánította, ha kormányt alakíthat, a sportot stratégiai ágazatként kezeli. Ennek már imitt-amott mutatkoznak a jelei, de a kormány egyelőre még túlságosan is elfoglalt a gazdasági problémákkal és az EU-elnökséget is csak most adtuk le. Majd az ősszel kialakítandó sporttörvény teszi felismerhetővé az arculatot. De legyünk igazságosak: a magyar sportba soha annyi pénz nem áramlott be, mint az első Orbán-kormány idején, csakhogy a politikai nyomás miatt a többletpénzt nem mindig lehetett megfelelően hasznosítani.

– Stratégiai ágazat a sport, vagy nem?
– Tisztázzuk, mi a sport. A magyar nyelv itt kicsit szegényes. Sokan furcsállják, de szerintem testnevelésről és sportkultúráról kellene beszélni. Beletartoznak az egészségüggyel kapcsolatos kérdések, az utánpótlás-nevelés, az iskolai testnevelés, a felsőoktatás sportja, de a rehabilitáció és a megelőzés is. Amíg ezek nincsenek rendben, rendszerváltás sincs.

– Lehet önfenntartó a sport?
– A világon sehol sem az. A briteknél, a krikett, a golf és a futball őshazájában Atlanta és az egy aranyérem után jöttek rá, hogy jelentős anyagi áldozatok nélkül nem megy. Bevezették az olimpiai lottót, amelyben a nyereség huszonöt százaléka a sport és a kultúra fejlesztését szolgálja. Eleinte nem jött sok pénz, de aztán beindult, és Pekingben már tizenkilenc aranyuk volt.

– Meg sok türelmük.
– És sok pénzük. Bár ott sem minden tökéletes, mert a futball, például, visszaesett, a gyerekek elveszítették a talajt a lábuk alól.

– Hogy került kapcsolatba egy másik – részben angolszász – országgal, Kanadával?
– 1973-ban Belgrádból, az első úszó- és vízilabda-világbajnokságról tudósítottam a Népsportot, ott találkoztam egy régi kanadai ismerőssel. Ő mondta, hogy lesz egy pályázat a pólósoknál valami vezéri szerepre, és hogy pályázzak. Megkérdeztem Csanádi Árpádot, beadhatom-e a pályázatomat, ő pedig azt mondta, hogy igen. Akkor azt hittem, azért adta be ilyen könnyen a derekát, mert azt gondolta, nem nyerem meg. Később kiderült, azért engedtek el, mert tudták, jobb, ha magyar van a montreali olimpia vezérkarában, nem valami román vagy jugoszláv potentát. Megnyertem a pályázatot, Biszkuék kiengedtek, a magyar pólósok meg minden évben kanadai költségen heteket töltöttek nálunk odakint, az olimpiára már szinte hazajöttek.

– A helyiek tényleg üvöltötték, hogy „Go, go, Faragó!"?
– Még magyarul is ment nekik. A srácok úgy nyertek olimpiát, hogy az utolsó meccset le sem kellett volna játszaniuk.

– Honnan jött egyébként a szerelem az angol nyelvvel?
– Kocsis L. Mihállyal 1965–66-ban éreztük, hogy gyenge a nyelvtudásunk. Találtunk egy embert, Szentiványi Domokost, aki a második világháború előtt Teleki személyi titkára és zseniális diplomata volt, aztán a Rajk-perben kapott tizenöt évet. Amikor kiszabadult, angolórákból tartotta fenn magát. Hozzá mentünk el. A múltjáról nem sokat beszélt, de zseniálisan tanított, ráadásul az angol mellett az életre is. Később, amikor az úszók főtitkára lettem, valamit viszonoztam neki. Leesett a lépcsőn, eltört a medencecsontja, itthon nem merték megműteni, de egy osztrák professzor hívta, hogy ő megcsinálja. Csakhogy Szentiványi nem kapott útlevelet. Felhívott, kérte, az életéről lévén szó, járjak közben. Írtam egy levelet Sándor Józsefnek, a Kádár-iroda vezetőjének. Hirtelen jött egy telefonhívás tőle, és rázendített, hogy „Gallov elvtárs, tudja kinek kért maga útlevelet?!" Mondtam, hogy ne haragudjon, én angoltanárként ismerem, a múltját nem ismerem, ezért bátorkodtam írni. Végül két feltétellel mehetett ki: hivatalosan senkinek sem nyilatkozhatott, és nem vihette magával a Teleki felkérésére írt, Magyarország története 1900-tól 1944-ig című könyvének kéziratát. Mindkettőt betartotta. Az meg már az élet műve, hogy a kézirat egyik példányát azóta a British Museumban őrzik.