Hová lett Vitár Róbert?

THURY GÁBORTHURY GÁBOR
Vágólapra másolva!
2011.09.22. 10:29
null
Vitár Róbert aktívan éli nyugdíjas éveit (Fotók: Tumbász Hédi)
Címkék
„Hová tűnt Damon Hill?” – röppent a magyar légtérbe 1997-ben egy mára szólássá váló kétségbeesés, amely megihlette szerkesztőségünket is, hiszen a tavasszal indult sorozatunkban egykori sportolók, sportemberek visszavonulás utáni sorsával foglalkozunk. A tévékommentátor Vitár Róbert augusztusban múlt 77 éves.

– Hogyan telnek a napjai?
– Aktívan! Néhány évvel ezelőtt koszorúér-problémám volt, ám a műtét után semmi panaszom nincs. Augusztusban múltam hetvenhét éves, de rendszeresen járok vásárolni, ilyenkor valakinek érzem magam.

– Hogyhogy?
– A családban mondják, valaki menjen le vásárolni, s én lemegyek.

– Mennyire kíséri figyelemmel a napi eseményeket?
– Naponta megveszem a Magyar Hírlapot és a Nemzeti Sportot, ha szabad ezt mondanom, naprakész vagyok. A sport mellett a külpolitika érdekel. Ha éppen nem érek rá, a videó mindent felvesz. De a sportot csak élő közvetítésben élvezem igazán. A kilencvenes évek közepe óta viszont nem voltam sporteseményen.

– A televízióban milyen sportágakat kísér megkülönböztetett figyelemmel?
– Természetesen a labdarúgó-válogatott elsőbbséget élvez, aztán a női kézilabda-válogatott, a győri kézisek és a tenisz, de ebben is inkább a nők játéka köt le. A tévében a férfiak szinte szerva-röpte játéka élvezhetetlen.

– Hogyan áll az internettel?
– Nem használom, mert a hírekről az említett módon szerzek tudomást.

– Ha nem használja, hogyan olvassa el az önről szóló cikket?
– Azért csak megoldjuk valahogy...

– A Foglalkozásunk: sportriporter című könyvben olvastam, hogy a Szent István Gimnázium diákjaként a sport szervesen hozzátartozott a hétköznapjaihoz, még a Vidám Parkban is volt kapus. Ezt hogyan kell érteni?
– A mi évfolyamunk volt az utolsó a nyolcosztályos tanrendű gimnáziumban 1944 és 1952 között. Akkoriban szinte mindenki sportolt, fél életünket a Városligetben töltöttük. Dalnoki Jenővel jártam például egy osztályba.

– Mondták neki, hogy „puha vagy, Jenő”?
– A vicc az, lehet, hogy mi találtuk ki. Vagy csak átvettük, de tettünk róla, hogy sokszor hallja... A Vidám Parkba pedig úgy kerültem, hogy idénymunkára kapust kerestek, és beváltam. Ugyanis a Parkban lehetett 11-est rúgni, ha nem is pontosan 11 méterről, és nem is szabvány kapura, de ez ugyanúgy program volt, mint bemenni mondjuk az Elvarázsolt kastélyba. Négy lövés járt egy forintért, aki hármat belőtt, kapott mondjuk egy similabdát. Én napi nyolcvan forintot kerestem, ez óriási pénz volt akkoriban. De hogy mennyire népszerű volt, mutatja, hogy sportolók is jártak ki. Puskás tizenkettőből tizenegyet belőtt, és most jó lenne azt mondani, hogy azt az egyet kivédtem, de Öcsi a kapufára rúgta.

– Álljunk meg egy pillanatra Puskásnál: 1963-ban az angol Labdarúgó-szövetség alapításának százéves évfordulóján Anglia–Világválogatott meccset rendeztek, amelyen Puskás is játszott. A Magyar Televízió közvetítette a találkozót, amelynek nem ön volt a kommentátora, de ott volt a Wembleyben, mert a saját pénzén kiutazott. Rendszeres volt, hogy valaki a saját zsebébe nyúlt?
– Ez különleges mérkőzés volt...

– ... már csak abból a szempontból is, hogy 1963. október 23-án rendezték és Puskás éppen a forradalom leverése miatt maradt külföldön.
– A dátumra nem emlékszem, de arra igen, hogy Öcsi mutatta be a királynőnek a világválogatott játékosait, akik a plakátokon csak úgy szerepeltek, hogy Rest of the World, azaz a maradék. De hát az angolok ilyenek. Engem már régóta érdekelt a brit közeg, a Wembley, és persze az is dobott a dolgon, hogy Puskás játszott, vele egyébként a csapat szállásán beszélgettünk. Az, hogy a saját pénzemből utaztam, nem volt általános, de hőstettnek se mondanám. Most visszagondolva nem is volt olyan drága, mert Vitray Tamás londoni ismerőseinél húztuk meg magunkat. A repülőjegy árára már nem emlékszem, ám arra igen, hogy Barcs Sándor, az UEFA végrehajtó bizottsági tagja is velünk utazott.

– Térjünk vissza a kezdetekhez. A sport mellé hogyan jött a riporterkedés? Nemhogy ilyen szakma nem volt, de televízió se nagyon...
– Elvégeztem a Pedagógiai Főiskolát, majd a Gorkij Könyvtárba kerültem, mivel oroszból nyelvvizsgám volt, s akkoriban még jól beszéltem. Ezt csupán azért említem, mert olvastam egy felhívást, hogy az alakuló Magyar Televízió oroszul tudó könyvtárost keres az archívumba, így 1958 elejétől már munkába is álltam. Mintegy fél év múlva összefutottam Radnai Jánossal, aki a sportrovatot verbuválta, és év végén már ő volt a főnököm.

– Mit közvetítettek?
– Például futballmeccset. A vasárnapi kettős rangadókról három félidőt adtunk, általában a második meccset játszotta a Fradi, amelyre rendszerint meg is telt a Népstadion.

– Noha az interjú előtt megbeszéltük, hogy nem politizálunk, s a szűken vett szakmát sem érintjük, nem hagyhatom ki a kérdést: ha egy mondatban összefoglalhatná, mi a különbség az akkori és a jelenlegi riporterek között, mi lenne az?
– Nem nevesítek, mert általános jelenségről van szó: a maiak között sok a beszédhibás. Most persze azzal jövök, hogy mi volt az én időmben, és...

TELEKUDARC, VITÁR RÓBERTTEL

– ...és mi volt az ön idejében?
– A Magyar Rádióban részt kellett vennünk beszédtechnikai tanfolyamon, anélkül senki semmilyen engedélyt nem kaphatott. De ez nemcsak ránk, az akkor kezdőkre vonatkozott, hanem a már ismert Ipper Pálra vagy Bán Györgyre is.

– A sportriporterek hiú emberek?
– Azt hiszem, igen.

– Hogyan viselték a kritikát?
– A tévékritika a televíziózással párhuzamosan alakult ki, de az igazi kritikát a kollégák véleménye jelentette.

– Azért kérdeztem, mert az interneten sportriporterek bakijai is olvashatók. Önt ez sérti?
– Ismerek néhányat, maradjunk annyiban, van némi rosszindulat is a kigyűjtésben. De melyikre gondol?

– Itt van például: „Megvan az összeállítás Knézy Jenő kollégám segítségével, és most már a számozással is tisztában vagyunk.” Aztán: „A 22-es számmal pályára lép a 22-es játékos.”
– Ha jól emlékszem, ez az Eurosporton hangzott el, és ifjabb Knézy Jenő segített. Ehhez tudni kell, hogy a meccsek előtt nem kaptuk meg az összeállítást. A mérkőzés folyamán az Eurosport párizsi központjában levették a számozást és a hozzájuk tartozó nevet, de ez már csak jócskán az első félidő közben jutott el a magyar stúdióba. Enélkül egy Afrika-kupa-mérkőzést azért nehéz közvetíteni. Egyébként az imént említett könyvben azt is elmondtam, mik segíthetik egy riporter munkáját a sportolók felismerésében, végül azzal fejeztem be: aztán az ember bízzon a szerencsében.

VITÁR A TELESPORTBAN

– A hőskorban hogyan történt a sportágak elosztása? A vakszerencse döntött vagy volt egyfajta tudatosság?
– Is-is. Szőnyi Jancsi például megkapta a súlyemelést, aztán már hozzá került az ökölvívás és a birkózás. Enyém lett az asztalitenisz, a röplabda és a ritmikus sportgimnasztika.

– A síugrást ki kellett érdemelni? Mert emlékszem, a Négysáncversenyről ön közvetített.
– Radnai Jánosé volt az alpesi sí, én pedig bevállaltam a síugrást. De nem pontos a Négysáncverseny kifejezés.

– Hogyhogy?
– Biztosan nem emlékszik rá, de a Magyar Televízióban csak kétsáncverseny volt. Csupán a két ausztriai eseményt közvetítettük, azaz az innsbrucki és a bischofshofeni viadalt. Tizenhét alkalommal közvetítettem, aztán persze Planicáról is.

– Az egyik női röplabdamérkőzésen ezt mondta: hátulról, ahogy a férje szokta. Első hallásra pajzán mondat, nyilván ezért is olvasható az interneten, holott sportszakmai tartalma is van.
– Buzeknéről van szó, akinek a férje, Buzek László a bombaerős leütéseiről volt híres. A háromméteres vonal mögül is képes volt a lecsapásával pontot elérni. A mai menők is megirigyelhetnék! És ugyanezt a felesége is megcsinálta, erre mondtam én, amit mondtam. Semmilyen tiltakozó levél nem érkezett.

VITÁR MINT SZINKRONHANG!

– Abban az időben hetente egyszer, csütörtökön volt a Telesport, amelynek végén olvasói levelekre is válaszoltak. Ezekről van valamilyen emléke?
– Most mondjam azt, hogy én fedeztem fel a diszkoszvető Tégla Ferencet? Lehet, hogy így van, de nem tehettem róla. Írt a Telesportnak egy kissrác, hogy ilyen és ilyen fizikai paraméterekkel milyen sportágat ajánlunk neki? Az atlétikát javasoltam, azon belül a dobóatlétikát. Szóval talán egy picit segítettem. Azért olvastam más leveleket is.

– Milyeneket?
– Hogy klerikális reakciós vagyok, meg ellenforradalmár.

– Nem politizálunk...
– Ezt azért elmondom. A rendszerváltás környékén a tévé irattárából előkerült levelekbe bele lehetett olvasni, és rólam az egykori Gorkij könyvtárbeli munkatársaimnak köszönhetően azt, hogy az Almási téren többedmagammal kilőttem egy orosz tankot.

– És kilőtte?
– Egy frászt! Akkor itt ülnék önnel szemben? A másik levélben meg az állt, hogy a klerikális reakció híve vagyok, mert amikor a futballkörkapcsolásban a kollégák elmondták, hogy országosan rossz idő van, én Szombathelyről úgy jelentkeztem be, hogy „hál' Istennek, itt süt a nap”. Ezért klerikálisnak bélyegzett meg a levélíró.

– A régiekkel tartja a kapcsolatot?
– Már csak azért sem, mert sokan meghaltak közülük.

– Mondják, a televíziózás kezdetleges technikája miatt veszélyes sugárzásnak voltak kitéve, és ez is közrejátszhatott abban, hogy korán elhunytak. Erről mi a véleménye?
– Ezt marhaságnak tartom. Sokkal inkább a stresszt okolom, s mint tudjuk, különbözőképpen dolgozzuk fel a problémákat. Knézy Jenő például nagyon nehezen viselte, amikor Vitray Tamás volt a főnök.

– Ön hogyan élte meg?
– Ugye megbeszéltük, hogy erről nem nyilatkozom? Nem akarok sárdobálásba belemenni. De ez volt az az időszak, amelyről azt mondták: aki bejön a 15-ös busz megállójából a sportosztályra, az egy hónap múlva már műsort vezetett. 1996-ban nyugdíjba mentem az MTV-től.

– Hogyan került képbe az Eurosportnál?
– Inkább hangba... Héder Barna és Palik László, két vállalkozó szellemű fiatal hívott, s remekül éreztem magam. Rögtön a nyugdíjazásom után csatasorba álltam még öt évig.

– Közben egy kereskedelmi rádión is vezetett műsort.
– Köszönhetően egykori kollégáimnak, Gulyás Lászlónak és Knézy Jenőnek, akik a Juventus Rádióhoz hívtak. Rettentően élveztem, de még vidéken volt a rádió szerkesztősége, és a délelőtti műszakba voltam beosztva. Így előző este már le kellett utaznom, ez pedig sok időmet elvette. Ami nem is lett volna baj, csak már strapás volt.

– Évtizedekkel ezelőtt a budapesti kerületek országszerte nézett vetélkedőjének egyik riportere volt. Hogyan esett önre a választás?
– A sportosokra mindig jellemző volt a jó alkalmazkodóképesség, hogy azt ne mondjam, helyzetfelismerés. Ráadásul a „Fekete, fehér, igen, nem” versenyszerű volt.

– Két epizódot elevenítenék fel a közvetítései közül, egyik kellemetlenebb, mint a másik. Az első az MTK–Torino Közép-európai-kupa-meccs a Hungária körúton...
– Ez nem kellemetlen emlék. Történt, hogy a mérkőzés végén nemes egyszerűséggel összeverekedtek a játékosok. Egyikőjük hátát például szódásüveggel verték. Arra már nem emlékszem, melyik csapatból, de az egyik játékos hatalmas pofont kevert le.

– Mire önből a meglepetés erejével tört fel, hogy hú, de nagy pofon volt. Egészen belelkesedett.
– Nem, azt mondtam, „ez marha nagy pofon volt!” De nem is ezzel volt a baj, hanem a balhéval, mert ilyen akkoriban ritkán se fordult elő. Tudtam, hogy abba kell hagyni, elköszöntem, aztán a képet is elvették.

– A másik a tatabányai teremtornán történt, bizony illuminált állapotban készített interjút. A tartalommal nem is volt baj, csak éppen néha a függönybe kapaszkodott.
– Így volt. Ezt persze most nem büszkén mondom, de az történt, hogy meghívtak minket a bankettre. Nagy szó volt akkoriban egy helyszíni közvetítés, mindenki kitett magáért, illetlenség volt nemet mondani. Mi mondtuk, hogy az utolsó meccs után azonnal indulunk haza, de a város vezetői erősködtek, hogy akkor előtte koccintsunk. Mit szépítsem: koccintottunk... A teremtornákat karácsony körül rendezték, engem pedig május 15-ig letiltottak a képernyőről.

– Azért ne a letiltással fejezzük be. Ha nem is mond véleményt a jelenlegi riporterekről, legalább azt árulja el, ki tetszik a mostaniak közül?
– Szántó Dávid, bár amióta elment az MTV-től, nem látom a képernyőn. Nekem szimpatikus, van egyénisége.

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik