„Soha nem hagyom el a szülőföldemet, ha engednek fejlődni…”

– Ha jól tudom, minden egy pofonnal kezdődött.
– Tízéves voltam, amikor az iskolában válogatót tartottak az asztaliteniszezők: megtetszett a játékom, s lehívtak edzeni. Nem mertem bemenni, az ablakból lestem a nagyok játékát, ám észrevett Nagy Ferenc, az udvarhelyi sikeredző, s mivel előző nap tolvajok jártak a teremben, azt gondolta, a leselkedő gyermek vihette el az ütőket, labdákat. Kirontott, s akkora pofont lekevert, hogy zúgott a fülem. „Ja, pingpongozni jöttél? Akkor gyere be!” – mondta, miután tisztáztuk a helyzetet. Én pedig bementem, s zúgó füllel mindenkit megvertem, aki ott volt az edzésen.

– Ezek után, gondolom, már kesztyűs kézzel bántak a kis Andrissal.
– Főként, hogy már másfél év múlva a serdülők között egyéniben román bajnok lettem.

– A korosztályos román válogatottsághoz viszont ez sem volt elég.
– Nem, nem volt. Az asztalitenisz-szövetségnél azt mondták, szerencsével nyertem. Valószínűleg ezt gondolhatták akkor is, amikor az ifjúságiaknál is bajnok lettem egyéniben, mert akkor sem hívtak be.

– Egy váratlan esemény miatt mégis részt vehetett az Európa-bajnokságon.
– Székelyudvarhelyen edzőtáborozott a román válogatott. A srácok elmentek cseresznyét lopni Farcádra, ám egyiküket csúnyán megharapta egy juhászkutya. Én ugrottam be a helyére, ám az ő nevén kellett szerepeljek. Így lettem Craioveanuként bronzérmes az ifi Eb-n…

– Fejér-Konnert Andrást viszont nem lehetett többé mellőzni.
– Nem igazán, bár folyamatos volt a nyomás rajtam. A szövetségi kapitány például kerek perec kijelentette: csak akkor hív be a válogatottba, ha Craiovára igazolok, ahol ő volt az edző. Hiába voltam egyéniben háromszoros román bajnok, kétszeres ezüstérmes, kétszeres Román Kupa-győztes, párosban ötszörös, vegyes párosban kétszeres román bajnok, éveken keresztül egyetlen világeseményre sem vittek el. Mindent meg akartam nyerni, de egyszerűen ellopták az álmaimat. Ez a mai napig nagyon fáj.

– Aztán 1984-ben mégis részt vett a moszkvai Európa-bajnokságon.
– Bukarestben voltak annyira kegyesek, hogy időnként elvittek – szigorúan csak kelet-európai – nemzetközi versenyekre. Annyi pontot szorgoskodtam össze ezeken a megméretéseken, hogy a világranglistán bekerültem az első harmincba. Moszkvában csapatban egy meccset sem veszítettem el, egyéniben, párosban és vegyes párosban is bejutottam a harmadik fordulóba, az egész mezőnyben én voltam az egyedüli, aki az első hat nap alatt egyetlen meccsen sem kapott ki. Aztán jött a csapatversenyt megnyerő franciák sztárja, Patrick Birocheau: kettő-nullára vezettem ellene, amikor a sztárverés hírére a nézők a szó szoros értelmében körbeülték az asztalt. Ez nagyon megzavart, fáradt is voltam, végül kikaptam. Egyébként vegyes párosban egyetlen ponton múlt a bronzérem, meccslabdánk volt…

– Milyen érzés volt székelyként megmérkőzni a különböző nemzetközi versenyeken a magyar játékosokkal?
– Többször is játszottam Kriston Zsolt vagy Klampár Tibor ellen, többször sikerült is nyernem ellenük. Emlékszem, az egyik meccs előtt azt mondta a román edző, ha nem nyerek, otthon jelenteni fogja a Szekuritaténak, hogy eladtam a meccset a magyaroknak. Szegény Klampárt nagyon elvertem…

– Kiemeltként volt jelen 1988-ban Párizsban, de az az Európa-bajnokság elsősorban mégsem a játékról marad emlékezetes az ön számára.
– Soha nem hagyom el a szülőföldemet, ha engednek fejlődni… Éreztem, hogy sokkal többre vagyok képes, lehetőség, tér kellett nekem, hogy szárnyalhassak. Sosem adtam fel az álmaimat, ezek eléréshez viszont lépnem kellett. Azért a játék is emlékezetes marad, hogyan tudnám elfelejteni a világranglistát vezető belga Jean-Michel Saive legyőzését? Egyéniben drámai meccsen kaptam ki Jörgen Perssontól, aki két évvel később egyéniben világbajnok lett, s a csapatversenyek során szintén szoros meccset játszottam, a döntő szettben 21:19-re kaptam ki a háromszoros világbajnok Jan-Ove Waldnertől. Párosban megvertük a világ- és Európa-bajnoki, na meg olimpiai ezüstérmes jugoszláv Ilija Lupulesku, Zoran Primorac kettőst. A világversenyekre rendszerint elkísért bennünket egy szekus is, így titokban, a lehető legkisebb érzelmet sem mutatva szorítottam a Bátorfi Csilla, Urbán Edit duónak a szovjetek ellen megnyert női páros döntőjében. Csapattársam, Calin Creanga vegyes párosban bronzérmes lett, de igazi nagy sikereit már Kalinikosz Kreanga néven, görög állampolgárként érte el. Pariban voltunk a legjobbakkal…

– Miért akartak szabadulni öntől?
– Mert Fejér-Konnert Andrásnak hívtak, s mert mindig kiálltam a véleményemért, az álmaimért, s noha nem volt könnyű, megmaradtam egyenes gerincű székelynek.

– Hogyan történt a disszidálása?
– Csak évek múlva tudtam meg: nem volt véletlen, hogy az edzővel kerültem egy szobába. Minden este eltűnt, de előtte feltűnően az asztalon hagyta az útlevelemet. Napokig vívódtam, hogy mitévő legyek: nem tudtam, hagyják, hogy lelépjek, vagy a hallban – zsebemben az útlevelemmel – belerohanok a szekus karjaiba. A szintén disszidálni kényszerült Nemes Olga édesapja jött értem kocsival, s meg sem álltunk Németországig. Csupán egy szatyor volt nálam, abba pakoltam a tornacipőmet és az ütőmet, ruhát sem vittem, hogy ne legyen feltűnő. Itthon a szakszövetség azt jelentette, hogy elloptam a társaim pénzét, ruháját, ezért távollétemben kilenc év börtönre ítéltek – a rendszerváltás után nyilván rehabilitáltak, de addig, s azután is jó ideig, mindig alaposan szétnéztem, mielőtt leléptem volna a járdáról. Öt évvel később az egyik versenyen találkoztam az edzővel, ő mondta, tálcán kínálták a lelépést nekem, nehogy már egy székely nyerjen meg mindent Romániában.

– Németországban sem ment minden zökkenőmentesen.
– Amikor kikerültem huszonnégy éves voltam, de a disszidálás miatt négy évre eltiltottak az Eb- és vb-szerepléstől. Csúcsformában voltam, a legjobb éveimet vették el tőlem. Ez a legnagyobb keserűségem: soha nem tudom meg, mire vihettem volna asztaliteniszezőként…

– Azért Németországban is szépen bővült az éremgyűjteménye.
– A TTC Jülich csapatával ezüstérmesek lettünk a német bajnokságban, egyéniben bronzérmet szereztem, kétszer nyertük meg az Európa-kupát, egyszer ezüst-, egyszer bronzérmet szereztünk. Aktuális világbajnokokat győztem le, a szaksajtó Mister Európa Kupának nevezett. A marosvásárhelyi Nemes Olgával négyszer lettünk német bajnokok vegyes párosban, de volt olyan év is, amikor az öt kategóriából négyben erdélyi magyarok diadalmaskodtak: a férfi egyénit Böhm Zsolt nyerte meg, én akkor voltam bronzérmes, a női egyénit Nemes Olga, a vegyes párost mi nyertük Olgával, míg női párosban Olga a szintén marosvásárhelyi Borbély Judittal lett német bajnok. A férfi párosok versenyét nyerte csupán a németek – nem mellesleg – világbajnok kettőse. Sajnos, mire lejárt az eltiltásom, addig már nem fértem be a legerősebb európai válogatottba, a németbe…

– Ráadásul érte egy csúnya sérülés…
– Elhalt a csont a bokámban. Műtétek, csontvelő-átültetések sorozata várt rám, kínok kínját álltam ki. Az orvosok azt mondták, kevés az esélye annak, hogy újra járni tudjak. A klub sem segített, ráadásul akkor nem volt biztosításom, így elestem a sportnyugdíjtól is. Magamra maradtam, egy éven keresztül tulajdonképpen egy lábon jártam az edzői iskolába. Valamiből meg kellett élni, ezért fájós lábbal egy gyárban végeztem fizikai munkát – körülbelül ilyennek képzelem el a poklot… Ilyen körülmények között, harmincöt évesen igazoltam egy negyedik ligás csapatba, s eldöntöttem, csak azért is megmutatom, újra a Bundesligában fogok egy szép napon játszani. Egyik este kipróbáltam egy ilyen tévén keresztül történő gyógyítást. Nincs mit veszítsek, gondoltam. Nem hiszek a kuruzslásban, el is felejtettem az egészet, s csak másnap délután jutott eszembe, hogy reggel nem fájt a bokám, gond nélkül ráálltam, holott máskor órákig ugráltam egy lábon. Aztán másnap sem fájt, s utána sem. Jó, nem gyógyultam meg teljesen, de az irtózatos nagy fájdalom elmúlt, tudtam járni, újra öröm volt pingpongozni.

– Ráadásul sikerült valóra váltani az álmát: újra a Bundesligában játszhatott.
– Negyvenkilenc éves koromban jutottam vissza a csúcsra, immár edző-játékosként, miután a Hagennel feljutottunk az élvonalba. Évente három-négy meccset játszottam olyan játékosokkal, akik a gyermekeim lehettek volna. Én soha nem adom fel az álmaimat, s azt ajánlom a fiataloknak, ők se tegyék. Könnyfakasztó, elmondhatatlan érzés volt újra a legjobbak között szerepelni.

– Hogyan fogadták Németországban a tanítványai?
– Igen, azt elfelejtettem mondani, hogy időközben edzőként ifjúsági német bajnokok lettünk egy kis német falu csapatával: saját nevelésű, hazai játékosokkal végigvertük az ázsiaiaktól hemzsegő nagy német klubokat. Egy másik álmom ugyanis az volt, hogy sporttanár legyek, s ez sikerült is hat évvel ezelőtt. A bajnoki cím megszerzésekor még nem volt egyetemi végzettségem, sporttanári titulust kaptam ajándékba a tartományi elnöktől, azzal a kikötéssel, hogy két éven belül leteszem az összes vizsgát. Sikerült ezt az álmot is valóra váltani.

– Itthon is magasra tette a lécet.
– Huszonnyolc év után költöztem haza, Székelyudvarhelyre. Kicsit sajnáltam otthagyni, amit felépítettem, de az az igazság, azt sosem éreztem annyira a magaménak. Itthon a helyi csapat játékosaival a másodosztályból feljutottunk a hamarosan rajtoló román Szuperligába. Úgy érzem, eljött az idő, hogy valóra váltsak egy másik álmot: addig dolgozom, amíg Székelyudvarhely román bajnok lesz. Én ugyanis soha nem adom fel az álmaimat. Vagy ezt már mondtam?