Több mint sport – Ballai Attila publicisztikája

A korszakos ötletek általában maguktól értetődnek, triviálisak. Persze csak utólag. Először azért csodálkozunk rájuk, rajtuk, mert ragyogók, másodszor azért, mert nem értjük, miért nem nekünk jutottak az eszünkbe. Sőt, másnak sem. Ezek az érzések, gondolatok kavarogtak bennem, amikor Szűcs Miklós kollégám felvetette, hogy a brit Nemzetközösségi Játékok mintájára rendezzük meg – természetesen nem lapunk, hanem hazánk – a Magyar Játékokat. (Aki már e ponton nyüszíteni kezd, ne mérgezze tovább a lelkét, keressen neki tetsző cikket honlapunkon.)

Azt javasoltam, rögzüljön ez az idea írásban, így született meg a Nemzeti Sport pénteki publicisztikája. Részben ösztönzésül másoknak, részben önvédelemből magunknak. Az elmúlt években ugyanis két kezdeményezésem – hozzuk haza és temessük itthon újra az Aranycsapat gólzsákja, Kocsis Sándor hamvait, illetve Grosics Gyula és Buzánszky Jenő egyszerre kaphassa meg a Nemzet Sportolója-címet, mert különben csak az egyiket sohasem választották volna be a másik rovására – megvalósítói feledkeztek meg arról, honnan merítettek. Persze sebaj, a lényeg, hogy Kocsis itthon nyugszik, a Bazilika altemplomában, Grosics és Buzánszky pedig még éltében kapta meg az elismerést a jobbára későn hálás utókortól. Én meg, ha nagyon akarom, előveszem a régi Magyar Nemzet aktuális számát, és rábökök: innen indultunk.

Most pedig, a Magyar Játékok esetében a Nemzeti Sporttól. Illetve két alapkérdéstől: érdemes-e, lehetséges-e megrendezni e versenyt? Az első felvetésre természetesen igen és nem válasz is adható. A nemmel sincs semmi gond, akik utóbbit vallják, azoknál itt minden további nyűg nélkül vége is a történetnek, semmilyen formában, sem sportolóként, sem szurkolóként, sem szimpatizánsként nem kell szemernyi részt sem vállalniuk belőle. Megfelelő szponzori háttér bevonásával talán még adófizetőként sem; nálunk újabban ez a végső ütőkártya, miközben senkit sem zavar, hogy nem csak a komolyzene kedvelőinek anyagi hozzájárulásával szerveznek államilag dotált koncerteket, előadásokat, és a kórházak nőgyógyászati osztályait sem csupán lányaink, asszonyaink felajánlásaiból működtetik.

Az érdemes-e kérdésre érkező igen felelet mellett szinte felesleges is érvelni. Az összetartozás érzése – a németben ez olyannyira alapfogalom, hogy egyetlen, kétségtelenül nem rövid szóban képes kifejezni, jelesül: Zusammengehörigkeitsgefühl –, legyen az bármely közös cél, eszmény, érték, szokás, belülről élhető és érthető meg igazán. Érvényes ez a nemzettudatra, de mindenre, a hosszútávfutásra, a bélyeggyűjtésre is. Kívülről korlátoltság kijelenteni, hogy az is hülye, aki szaladgál vagy bélyeget gyűjt, belülről ugyanekkora együgyűség azt mondani, nem is ember, aki nem ezt teszi. Ezért éppen elég, ha a Magyar Játékok is „fél-össznemzeti” ügy lesz.

Egyik előfutárát, mondhatom, kistestvérét, a Kárpát-medencei Összmagyar Nemzeti Diákbajnokságot születése óta ismerem. Láttam, amint az első futballtornát a Ferencváros stadionjában megnyerő udvarhelyi srácok letérdeltek a kezdőkörben, és elénekelték a székely himnuszt, jártam a beregszászi, a dunaszerdahelyi és még számos egyéb regionális versenyen, ahol felvidéki, kárpátaljai, délvidéki tizenévesek úgy küzdöttek a magyarországi nyolcas döntőbe kerülésért, mintha az életük múlna rajta. Kevésbé emelkedett, sport- és földközelibb élményem még több akad, például ott álltam Kaszás Pál, Lisztes Krisztián nevelőedzője mellett a Nyárádszereda győzelmével záruló fináléban, és a mester azt mondta: a hetest és a tízest már haza sem engedné, azonnal zöld mezt húzna rájuk.

Az összmagyar diákbajnokság alapvetően gyermektorna, gyermeki erényekkel, gyermekbetegségekkel. A Magyar Játékoknak magasabb szintről, áttételesen a „haza a magasban” horizontjáról kellene indulnia. A brit Nemzetközösségi Játékok persze túlzó viszonyítási alap, nemhogy világbirodalmi, még birodalmi hagyományokra sem építkezhetünk. Másrészt olyan nációt is keveset találni, amelynek van ugyan anyaországa, de nemzettársainak 30-40 százaléka annak határain kívül él. Ezért is lenne tökéletes időzítés a Magyar Játékokat Trianon századik évfordulóján elindítani. Nem kivagyiskodva, hőbörögve, nem a „Borneó és Celebesz, magyar volt és magyar lesz” jegyében, nem a békediktátum nyertesei ellen. Egyáltalán, senki ellen. Magunkban, magunknak, örülve egymásnak, az egy évszázada el nem szakítható, ellenkezőleg, a légiesedő határoknak köszönhetően sokkal könnyebben újrafonható kötelékeknek.

Hisz annyiféle csoport, közösség vagy akár „csak” sorsközösség rendezi meg a maga játékait, a miénknél sokkal nehezebben meghatározható keretek között. Például a hajléktalanok futball-világbajnoksága kapcsán – minden bántó szándék nélkül, éppen a hajléktalan léttel járó, legalább ebben az egyetlen esetben pozitív diszkrimináció okán – olykor azon tűnődöm, ki tekinthető hajléktalannak. Ha, mondjuk, az argentin győzelem érdekében Messi hetekig a parkban, padon aludna, akár ő is? Számos hasonló viadalt, tornát és kételyt említhetnék.

A Magyar Játékokon ez is magától értetődne: magyar az, aki magyarnak vallja magát. Magyarul. Csak megszólal, és már át is veheti a nevezési lapot.

A bevezetőben említett második kérdés az, képesek vagyunk-e megrendezni a Magyar Játékokat? Erre súlyosabb elfogultság nélkül csak kategorikus igen válasz adható. Bár elképzelhető, hogy négyévente ismétlődne, ez mégsem olimpia, messze nem az, nem terhelheti meg a nemzetgazdaságot, aki nem kér, nem kap belőle, és adnia sem kell. Nincs mitől tartani, ezért a népszavazási kezdeményezés is felesleges. Kivéve, ha valamely láthatatlan politikai formáció legalább napokra láthatóvá kíván válni általa.

Vagy talán akkor sem, mert 2019-ben megérkezik hozzánk a tökéletes előfutár, amely egyrészt a kész, plusz ráfordítást nem igénylő létesítményeket, másrészt alkalmasságunk ékes bizonyítékát szolgáltathatja majd: a Maccabi Játékok, első ízben Budapesten! Tíz nap, mintegy 2500 sportoló, egy-két évre rá – a 2020-as vagy 2021-es dátumon még érdemes elmélkedni – a Magyar Játékok szinte csak „beleülne” a készbe. Ha 2019-ben nincs szemernyi ok sem az aggodalomra, 2020-ban vagy 2021-ben logikusan még annyi sem lenne.

A Maccabi Játékok jelentőségét Jusztin Ádám, a Maccabi Vívó és Atlétikai Club elnöke, a magyar kandidálás vezetője tökéletesen fogalmazta meg: „...nekünk ez sokkal többről szól, a magyar zsidóság jövőjének meghatározó eseményét szeretnénk megrendezni, amely rengeteg magyar zsidó fiatal számára mutatja meg, hogy a sport hogyan tanít egyszerre fegyelemre, ugyanakkor nyújt önfeledt pillanatokat.”

A Magyar Játékok méltatásakor akár ismételhetnénk is Jusztin sporttársat: a versengésnél sokkal többről szólna, a jelen önfeledt pillanatai mellett jövőképet adna, no meg természetesen a már fent említett összetartozás, az egymásra találás érzését.

Ez utóbbi nekünk, nálunk különösen fontos lenne. A mi „békétlen egymás mellett élésünkben”. Mert ezt is csak mi mondjuk egymás mellett élésnek, más nyelvek koegzisztenciát, együttélést használnak. Tanulhatnánk tőlük – és nem csupán nyelveket.