Hiányzó hősök – Thury Gábor publicisztikája

Kevés szabadidőmben elő-előfordul, hogy távkapcsolóval a kezemben ücsörgök a tévé előtt, s csak úgy találomra nyomogatom a gombokat. Nemegyszer állapítom meg, hogy míg más nemzetek elmondhatják magukról, hogy egy-egy korszakos vagy éppen érdekesnek ítélt sportolójukról filmet készítettek, addig mi, magyarok nem bővelkedünk a hasonló alkotásokban. A minap éppen az Eddie, a sas című film kapcsán jutottam ismét erre a következtetésre. A játékfilm a brit síugró, Michael Edwards példáját tárja elénk, aki annak ellenére lett a brit sporttörténet egyik legendája, hogy az 1988-as téli olimpián a normál és a nagysáncon is az utolsó helyen végzett. S ha Calgary, beugrik a jamaicai bobválogatott küzdelmét bemutató Jég veled! című alkotás is.

A teljesség igénye nélkül kattintgatom tovább a képzeletbeli távkapcsolót, máris Will Smitht látom Michael Mann filmjében, az Ali – nem nehéz kitalálni – Muhammad Ali pályafutását tárja elénk. Hasonlóan igényes az Ali és George Foreman csatáját megörökítő Amikor királyok voltunk című film is. Bármennyire is furcsa, az ökölvívás rengeteg filmtémát szolgáltat(ott). S nem olyan műre gondolok, mint a Rocky, amelynek ihletője éppen egy Ali által legyőzött bunyós, Chuck Wepner, hanem például a hatvan évvel Muhammad Ali előtt bokszoló, az első afroamerikai nehézsúlyú világbajnokról, Jack Johnsonról készített Jim Jacobs-filmre, amelynek kuriózuma, hogy zenéjét a jazz legendás trombitása, Miles Davis szerezte, aki amatőrként maga is űzte a sportágat. Jack Johnson abban az időben élt, amikor színes bőrűek nem szerepelhettek olyan versenyeken, amelyeken fehér sportolók is részt vettek, ő volt az elsők egyike, akinek sikerült áttörnie ezt a falat. Ne feledkezzünk meg Martin Scorsese pazar filmjéről, a Dühöngő bikáról, még akkor se, ha Jake LaMotta életét nem állítanánk példának – pedig a filmet látva az az ember érzése, hogy Robert De Niro hitelesebben hozza a középsúlyú világbajnok figuráját, mint maga a közelmúltban 95 évesen elhunyt főhős…

S lehet azt mondani, hogy Amerika kicsit csinált, imitt-amott művi világ, de a tengerentúlon nem szégyellték filmre vinni az Egyesült Államok jégkorong-válogatottjának 1980-as olimpiai győzelmét (Csoda a jégen), jelezve, hogy az amerikai álom azért amerikai, mert valóságként testesül meg. S persze a tipikus amerikai látványsportok egy-egy sztorijának megfilmesítése sem maradhat ki a movie-k sorából. Itt van mindjárt A 42-es, a színes bőrű Jackie Robinson drámájáról szóló film, a baseballjátékoséról, aki a rasszista támadásokat is legyőzve bizonyítja tehetségét, s végül befut. A baseballjátékos Lou Gehrig életrajzát feldolgozó, 1942-ben készült A Yankees dicsősége igazi klasszikus, már csak azért is, mert Gary Cooper alakítja a főhőst, s játszik benne Babe Ruth, akiről később Babe címmel szintén híres film készült.

A németeknek meg ott van A berni csoda. Az 1954-es futball-vb-döntőt és annak hősét, Helmut Rahnt a középpontba állító Sönke Wortmann-filmről ugyan el lehet mondani, hogy giccses, meg nagyon „csinált”, de a legnagyobb baj vele, hogy nem mi nyertünk 3:2-re, hanem az NSZK. Még akkor is fájó, ha a berni mérkőzés ötvenedik évfordulója apropóján forgatott film kapcsán (is) hajlamos vagyok hinni a nem is annyira összeesküvés-elméletekben, amelyek szerint ezt a vb-t az NSZK-nak kellett nyernie, már csak azért is, mert az adenaueri (Nyugat-)Németország talpra állt a második világháború sokkjából. Vagy talpra állították, hogy a nyugati világ a „vörös szörny” világuralmi törekvéseit ezzel ellensúlyozza. Hogy a harmadik német gól mennyire a német történelem része lett, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a világhírű rendező, a német filmgyártás fenegyereke, Rainer Werner Fassbinder Maria Braun házassága című, egyáltalán nem sporttémájú filmjének záró képsorait a németek Szepesije, Herbert Zimmermann hangja festi alá.

De hogy állunk itthon a sportfilmek terén? Szintén nem a teljesség igényével, de próbálkozom, ha úgy tetszik, reprezentatív mintavétellel, s az a benyomásom, hogy a „mezőny” eléggé eklektikus képet mutat. A régebben készült alkotások inkább sematikus témákra épültek, a filmek kuriózuma inkább abban rejlett, hogy olyan világhírű sportolóink játszottak benne, mint Szusza Ferenc (Civil a pályán), Puskás Ferenc (A csodacsatár) – akinek szerepét külföldre távozása után Hidegkuti Nándorra osztották. De Papp László is főszerepet kapott a Nehéz kesztyűkben. A 6:3, avagy játszd újra Tutti, Tímár Péter majd' húszéves filmje jóval több mint szórakoztató, de nem mondható el róla, hogy futballválogatottunk legendás londoni győzelmét felidézve erősíti a nemzeti identitást. Nem is ennek fókuszba állítása volt a rendező célja, de a világraszóló siker kapcsán miért ne asszociálhatna a néző arra?

Kósa Ferenc zseniális portréfilmje, a 41 évvel ezelőtt készült Küldetés Balczó András küzdelmeiről szól, s nem elsősorban az olimpia bajnokról. S noha témája igencsak fajsúlyos – a maga korában elterjedt, hogy minél előbb meg kell nézni, mert betiltják –, az alkotást műfaja tartotta távol az úgynevezett nagyközönségtől, mivel a mondanivaló kifejtése a legkevésbé sem igényelt nagyjátékfilmes megvalósítást. Pedig Balczó példakép, csak éppen manapság ismertsége már megkopott, ne feledjük, a korábbi öttusázó 1972-ben nyert olimpiai bajnokságot. S ha már a példaképeknél tartunk: László Miklós szociológus 2009-es tanulmányában a megkérdezett 13 és 17 év között fiatalok 16 százaléka választott a médiából példaképet. Ronaldo, Beckham, Messi, Lady Gaga vagy éppen Chuck Norris és Vin Diesel mellett Puskás Ferenc is „kapott szavazatot”; feltűnő, hogy a külföldiek domináltak, a megemlítetteknek csupán 23 százaléka magyar. Puskás három, Görbicz Anita négy, a motokrosszos Németh Kornél és Pálinger Katalin egy-egy említéssel szerepel a statisztikában. Becsüljük meg: Nótár Mary, Ganxta Zolee, Bódi Sylvi vagy DJ Bárány neve is ott található a felsorolásban.

Ne hallgassuk el, hogy az 1956-os forradalom ötvenéves évfordulója kapcsán több film is identitáserősítő szándékkal készült, persze a „sztori” nem volt mellékes. Kettőt emelnék ki, mindkettő a melbourne-i olimpián a drámai végkifejletet hozó magyar–szovjet vízilabda-mérkőzésen történteket örökíti meg. A szabadság vihara című filmet egy kanadai testvérpár (Colin Gray, Megan Aarons) forgatta dokumentumfilmes eszközökkel, a mozivásznon az egykori szereplők idézik fel az eseményeket. Goda Krisztina filmje, a Szabadság, szerelem alapmű is lehetne, azzal együtt, hogy a meseszövésben túlontúl is a popularitást tartotta szem előtt – meglehet, ennek is következménye, hogy maguk a korábbi pólósok nem vállaltak sorsközösséget filmbéli önmagukkal. Ennek ellenére gyakorló szülőként állítom, hogy gyermekeinkkel ezt is meg kell nézni, mint ahogyan Almási Tamás Puskás Hungary című dokumentarista művét is.

Ám a magyar sport nagyjainak, lélegzetelállító történeteinek egyike ihlette nagyjátékfilm még várat magára. Lehet, hogy éppen a Puskás életéről – a Szabadság, szerelem producere, Andy Vajna és egyik forgatókönyvírója, Joe Eszterhas közreműködésével – előkészületben lévő alkotás lesz majd az, de lehet, hogy a Magyarok a Barcáért alkotója, Kocsis Tibor Kubala Lászlóról tervezett filmje. Ha nem, az sem tragédia. Filmrendezőkben (az Oscar-díjas Nemes Jeles László, a nemzetközileg legalább annyira elismert Mundruczó Kornél vagy Reisz Gábor, aki a harmincas generáció kultfilmje, a Van valami… alkotója), sportnyelven szólva, roppant erősek vagyunk, hogy a kiváló sporttémájú film, a Fehér tenyér alkotójáról, Hajdu Szabolcsról ne is beszéljünk.

Ám talán nem ördögtől való gondolat, hogy az alkotói kedv felcsigázása érdekében éppen a filmgyártás terén otthonosan mozgó kormánybiztos ösztönzésére forgatókönyv-pályázatot írjanak ki. Miért ne?