Évzárta – Szöllősi György jegyzete

Az ugyan igaz, hogy korábban sohasem kaptunk még ki fociban Andorrától vagy Luxemburgtól, és egyik eredményre sem lehetünk túlságosan büszkék, de az év utolsó, egyben legvidámabbnak számító napján azért jó sok olyan „korábban még soha” kezdetű, örömteli mondatot is össze tudunk írni a magyar sportról, ami sokkal szebbre festi az összképet.

Maradva egyelőre a focinál: olyan sem volt még ezelőtt, hogy a miénk lett volna a Bundesliga legjobb kapusa, legrégebben állásban lévő edzője vagy Észak-Amerika gólkirálya, lám, még ebben a kétségtelenül igen szerény magyar futballévben is van, ami büszkeségre ad okot.

Hát még egyéb sportágakban! Korábban sohasem volt sprintszámban dobogósunk atlétikai világbajnokságon. Korábban sohasem volt dobogós gyorsváltónk a vizes vb-ken, de 2017-ig világbajnoki dobogósunk az autósportban sem. Aztán az első (meg a második) magyar úszó junior-világbajnoki címre is eddig az esztendőig kellett várni.

Mostanáig nem volt teniszben világbajnokunk vagy a fiúknál junior Australian Open-győztesünk. Olyan sem fordult még elő, hogy rövid pályás gyorskorcsolyázóink megszerzik a maximális tíz kvótát a téli olimpiára, most ez is megtörtént.

Az idén rendeztük meg minden idők legnagyobb magyarországi sportversenyét, a vizes világbajnokságot, amelynek eddig – csakúgy, mint a cselgáncs-világbajnokságnak vagy az európai ifjúsági olimpiai fesztiválnak – még sohasem voltunk a házigazdái, és a 32. mogyoródi Formula–1-es futam révén a monte-carlói és a monzai után immár a Magyar Nagydíj a világ harmadik legrégebbi, megszakítás nélkül minden évben megrendezett futama.

Ehhez még hozzávehetjük, hogy férfi kosárválogatottunk 48 éve nem nyert meccset Európa-bajnokságon, és most mindjárt kettőt is (az egyik a románok elleni emlékezetes győzelem volt Kolozsváron), a Davis-kupa világcsoportjába pedig 22 esztendő után jutottunk vissza, nem is részletezve az úszásban, vízilabdában, vívásban, kézilabdában, kajak-kenuban, birkózásban elért, szinte menetrendszerűnek nevezhető Európa- és világbajnoki címeket, BL-győzelmeket.

Minden túlzás nélkül nevezhetjük különleges sportévnek 2017-et, még az egy esztendővel korábbi, kiemelkedő olimpiai és labdarúgó Európa-bajnoki szereplés tükrében is.

Ha pedig azt nézzük, hogy a magyar futball elmúlt évszázadában sokkal gyakrabban jutottunk ki világversenyekre, mint amilyen rendszerességgel megújultak a stadionjaink, akkor a 44 év szünet utáni Eb-szereplésnél is nagyobb szó, hogy idén egy sor fontos egyesületi pálya építése kezdődött el, folytatódott vagy éppen fejeződött be. Az idén startolt az új nemzeti futballstadion építése is, amely, ha 2019–2020-ra elkészül, ugyancsak az „ilyen még nem volt Magyarországon” kategóriába kerül, hiszen az egykori Népstadion építése 1953-ban félbeszakadt, és sohasem fejeződött be. Közben most először kaptuk meg női labdarúgó BL-döntő rendezési jogát, a 2019-es Üllői úti finálé nagy részben nyilván a magyar futballt évtizedek óta először ismét az UEFA és a FIFA vezérkarában is képviselő MLSZ-elnöknek köszönhető. Ha az építkezések befejeződnek, a befektetések megtérülnek, utólag még eredményesebbnek fogjuk látni a most záruló évet.

Ha azonban mindezek után is maradt hiányérzetünk, az leginkább mégsem a futballválogatott egy-két sikeres meccsel könnyen feledtethető botladozása miatt indokolt, hanem azért, mert a budapesti olimpiai pályázat belpolitikai haszonlesés miatt már azelőtt elbukott, hogy megméretett volna a limai NOB-kongresszuson, ahol verseny nélkül juttatták a 2024-es és 2028-as játékokat korábbi vetélytársainknak. Némi vigaszt nyújt, hogy a szintén az idén megválasztott új MOB-elnök a Budapesti Olimpiai Mozgalomból érkezett, és az első percben világossá tette: nem adjuk fel az álmot, hogy Magyarország egyszer a játékok házigazdája legyen. Hiszen ilyen sem volt még. Ahogyan téli olimpiai bajnokunk sem…