Alapozás – Deák Zsigmond publicisztikája

Amilyen az alap, olyan a ház – tartja a mondás, és valóban, átvitt értelemben az élet minden területére érvényes az ilyesfajta egyszerű, de vitathatatlan igazság. Nem kivétel ez alól a sport sem, ahol az alapozás, mint fogalom, új és bővebb jelentéstartalmat kapott: azt a megméretések, mérkőzések, viadalok nélküli időszakot értjük rajta, amikor a sportoló megszerzi az alap-állóképességét a későbbi versenyszezonra. Mivel ilyenkor a legtöbbször nemcsak a saját sportágát űzi az érintett, hanem mást is, ráadásul extrém mennyiségben, a többség kevéssé lelkesedik érte. Olimpiai bajnokunk, Majoros István sem véletlenül mondta, hogy aki jó birkózó akar lenni, annak alapvetően sokat kell birkóznia, s nem mondjuk sokat futkároznia vagy erősítenie. Viszont enélkül nem megy, főképp az alapozásnál.

Saját, Majoros Pistáénál enyhén szólva is szerényebb birkózó-pályafutásomból emlékszem néhány igen jellegzetes, egyedi pillanatra az erőnléti felkészülés során. Évszaktól függetlenül, de főképp télen rengeteget futottunk például a Népligetben, amelynek adottságait boldogan használták ki az edzőink. Az ottani szánkódombon le és fel ment a társhordás vállon, ölben, nyakban, s a mesterek üdvözült mosollyal fedeztek fel egy meredek ösvényt a domb oldalában, amelyen még nehezebben lehetett cipelni a másikat. Ugyanez a boldogság látszott rajtuk a nyári, velencei-tavi edzőtáborban, amikor a szállásunkhoz közel találtak egy felszántott és elboronált mezőt. Ezen a talajon megerőltetőbb futni, mint a bokáig érő homokban a tengerparton, de csináltuk, főképp, hogy trénereink a földúton biciklivel tekertek mellettünk, nehogy véletlenül ellankadjunk. Ugyanitt történt, hogy a mesterek a csarnokból elhozott mászóköteleket felerősítették egy hatalmas fa vastag vízszintes ágára, s már a reggelihez is csak úgy járulhattunk, ha lemásztunk tíz kötelet. Lazán, éhgyomorra, csipás szemmel.

Persze minket sem kellett félteni, „hazai pályán”, a Népliget mélyén előfordult, hogy futás helyett inkább békávéztunk (99-es busz, 1-es villamos), s még a fradista kézilabdás lányok edzésére is bekukkanthattunk néhány percre – ahol találkoztunk az ellenkező irányból, a Kőbányai út felől érkező Ganz-MÁVAG-os birkózókkal... Egyszer azonban pechünkre épp akkor szálltunk le a villamosról, amikor vezetőedzőnk, Szőnyi Jani bá arra járt a szürke 120 GLS Skodájával; az arcát sosem feledem, ahogy belülről a szélvédőre tapadva szemlélte, amint a peront elhagyva, a kocsisort leállítva szép sorban kocogunk át a Könyves Kálmán körúton a Planetárium felé. Mire visszaértünk a csarnokba, már ő is ott volt, amit kaptunk, azt nem tettük az ablakba, s cserébe sokáig a sporttelepet el nem hagyva, csak a Fradi-stadion és focipályák körül futhattunk, minden stratégiai ponton egy-egy edzővel. Ha mégis a Népliget jött, akkor velünk tartott legalább egy gyors lábú tréner, például Gál Henrik (Eb-t nyert 1976-ban a szabadfogású 52 kilósok között), ám egy újévi futáskor ő is megjárta, a felnőttcsapat hangadója és egyik legjobbja, a háromszoros világbajnok Komáromi Tibor néhány más nagydarab fickóval együtt elkapta, és ugrókötéllel egy fához kötözte. Nekünk, ifiknek is tetszett a poén, de aztán mindenki megfeledkezett Heni bácsiról, s csak órák múltán ment ki valaki megmenteni.

Aztán előfordult olyan is, hogy duplán alapoztunk: nevelőedzőm, Széles Józsi bá valahol a pesthidegkúti hegyoldalon építgette a kulipintyóját, kirendelte oda a csoportját, felfutottunk a telkéig, ott az építkezés különböző nehéz fázisaiban vettünk részt (talicskázás, téglacipelés, ilyesmi, mindezt a meredek kaptatón fel-le), s a végére tényleg erősek, inasak és persze fáradtak lettünk. No meg épült a kis lak is... Ám nem borzalmas gyerekmunkaként éltük meg az egészet, hanem az alapozás egyik válfajaként, aminek legalább megvan a kézzelfogható eredménye, látszata. Józsi bá az idén ősszel volt hetvenéves, s mi, egykori tanítványai abban a házban leptük meg a mestert egy kis közös ünneplésre, amelynek a felhúzásához szó szerint hozzátettünk egy-két téglát.

Nyilván minden egyes sportolónak és sportágnak megvannak a maga hasonló történetei, de az legalább ennyire nyilvánvaló, hogy az alapozás azért nem csak erről szól, sőt, leginkább az ellenkezőjéről: egy-egy keményebb edzés végén nemhogy röhögni, élni sincs kedve az embernek. Viszont ha aztán egy versenyen vesztes helyzetből az állóképessége révén fordít vagy előz, már áldhatja is az alapozást és a trénerek kőkemény módszereit. Sosem feledem, 1986 tavaszán Miskolcon döntőztem a helyi ifjúsági versenyen, nagy ellenfelem, a szegedi Kurucsai már 6:0-ra vezetett, s volt két intésem, a leléptetés szélén álltam. Erre mit mondott a szünetben, legyezés közben Széles mester? „Nézd meg, fárad már, te viszont sokkal jobban bírod, meglátod, fordítasz, csak normálisan menjél be páros combra!” Mit ád az ég, úgy lett, 8:7-re nyertem, s már borulhattam az edzőm nyakába. Az a piros-fehér, DVTK-címeres kerámiakupa, amelyet kaptam, azóta is megvan, onnan tudtam meg a mozaikszó rövidítését: Diósgyőri Vasgyárak Testgyakorló Köre.

Jómagam még a kajak-kenu szezonon kívüli háttérmunkájába szagolhattam bele két nagyobbik gyermekem révén, s azt kell mondanom, őket sem irigylem. Ennek a sportágnak (is) az egyik emblematikus alapozó módszere a hegyi futás, egyszer még napjaink magyar női kajakjának állócsillagát, Kozák Danutát is láttam felfelé szaladni a Kiscelli úton a társaival. A fiamék szintén a Hármashatár-hegyen futnak, egyszer-kétszer elmentem velük, s azt kell mondanom, hogy kiköptem a tüdőmet. Döme, az edző többször elhozta a kutyáját, egy vitalitástól duzzadó fiatal vizslát, s jellemző módon a legjobbak a villámléptű ebbel is tartották a lépést. Én nem, próbáltam a középmezőny alját megcélozni, több-kevesebb sikerrel. Szintén jellemző, hogy a kajakosok-kenusok minden év őszén megtartják a maguk idényzáró, hegyi futással fűszerezett hagyományos dzsemboriját a Börzsönyben, Nagy-Hideg-hegyen, ahová az ország minden szegletéből érkeznek „lapátosok” korosztálytól függetlenül. A részvétel önkéntes, de ajánlott.

Manapság már mögöttem sincs ott a kérlelhetetlen tréner, de a szokás nagy úr, ezúttal jó értelemben véve. A lelki és testi töltekezéssel, hogy ne mondjam alapozással járó karácsony alatt az utóbbi ellenszere lehet egy jó kis futás. Mi a feleségemmel december 25-én mentünk ki az Omszki-tóhoz, hogy az ottani rekortánon körözzünk néhányat. Vélelmeztem, hogy nem leszünk túl sokan az ünnepen, a csípős hidegben, de tévedtem, jó néhányan kocogtak-szaladtak velünk szemben vagy épp azonos irányban. S a kiadós mozgás után mindjárt jobban esett a marhahúsleves, velős csont, töltött káposzta, bejgli kombó, leöblítve néhány hűvös fehér fröccsel.

No meg titokban elárulom, van ám mire készülnöm, van miért alapoznom: ahogy az idén, 2019-ben sem hagyom ki az Ultra­balatont a Nemzeti Sport futócsapatával. S ha majd teljesítjük a fejenként nagyjából húsz, összesen több mint kétszáz kilométeres penzumot, jó szívvel gondolhatunk vissza azokra a téli percekre, órákra, amikor volt erőnk kikelni a kényelmes fotelból, s nekivágni a távnak.

Azért a felszántott mezőket már nagy ívben elkerülöm.