Nomen est omen – Deák Zsigmond publicisztikája

Ismerik a protekciós és a hátszél nélküli történelemfelvételizőről szóló viccet? Előbbitől megkérdezik, mikor ért véget a második világháború. „Hát, valamikor a huszadik század közepén… – Nagyszerű, fel van véve!” Utóbbihoz is ez az első kérdés. „Európában 1945. május 7-én lépett érvénybe a fegyverszünet, a japánok 1945 szeptemberében kapituláltak. – Hmmm. Hány embert vesztett a Szovjetunió? – Huszonkétmillió-hétszázezer-százkettő. – Hmmm. Név szerint?”

Ez a poén jutott eszembe, amikor nemrég a fiam beszámolóját hallgattam szokásos téli, alapozó időszakos kajakedzéséről. Amikor odaért, hogy bemelegítés gyanánt fociztak, önkritikusan megjegyezte: „Egy gólt kariuszoztam...” Kis gondolkodás után a rákérdezés megerősített abban, jól hallottam, kapusként lepkézett, avagy kapott egy potyát, ám manapság ezt már nem így hívják, hanem a Bajnokok Ligája idei döntője óta amúgy. A lepkézés, ugye, arra utal, hogy a delikvens a repülő rovarok után kapkod a labda helyett, a potya pedig a pottyanból, vagyis hogy az érintett ingyen, könnyen jut valamihez.

Szegény Loris Karius nyilván nem büszke erre a fajta „név szerintre”, hiszen igévé átalakult vezetékneve világszerte a legnagyobb kapushibák mellé került be, nem is annyira a szakzsargonba, inkább a „népnyelvbe”. Az ő említésével meg lehet sokszorozni a világhálós kattintásszámot, ha egy elképesztő bénázásról szóló videóhoz társítjuk – akármelyik kollégája az elkövető. A Real Madrid elleni, május 26-i BL-finálé óta bármit csinál a pályán – Liverpool- helyett immár Besiktas-mezben – és azon kívül, jelentős érdeklődésre tart számot. Pedig nem olyan rossz kapus a Biberach an der Riss városában több mint negyedszázada született német labdarúgó, aki pályafutása során megjárta többek között a VfB Stuttgartot, a Mainzot és a Manchester Cityt is, csupán rosszkor volt rossz helyen. Pontosabban fogalmazva jókor jó helyen, a nemzetközi klubfutball legnagyobb eseményén a kijevi Olimpiai Stadionban – csak rosszat csinált.

Azt, hogy most, pályafutása derekán mennyire örül kétes dicsőségének, nagyjából sejtem, de ha csak a tényeknél maradunk, nem ő az első labdarúgó, aki egy bizonyos mozzanat kapcsán név szerint bekerült a sportág nyelvébe. Antonín Panenkára például nem csak azok emlékeznek, akik láthatták a hetvenes-nyolcvanas évek kiváló csehszlovák válogatottját. A prágai Bohemians és később a bécsi Rapid támadó középpályása osztrák bajnoki címeket szerzett, szerepelt KEK-döntőben (1985), a válogatottban 59 mérkőzésen 17 gólt szerzett, 1976-ban Európa-bajnoki arany-, 1980-ban bronzérmet akasztottak a nyakába. A futballtörténelembe az Eb-diadalt érő, németek elleni tizenegyespárbajban írta be magát azzal, hogy jellegzetes módon alábökve a labdának beemelte középen a léc alá, miközben „elküldte” oldalra az akkori legjobb kapusok egyikét, Sepp Maiert. S hogy hívják azóta az ilyen lövést? Természetesen panyenkázásnak.

Mint maga a névadó később többször elmondta, a Bohemiansban sok éven keresztül gyakorolta ezt a mozdulatot, amikor a kapusukkal, Zdenek Hruskával vérre, pontosabban sörre és csokira menő párharcot vívtak, melyikük lő be, illetve véd ki több tizenegyest. Hruska nagy hatékonysággal hárított, Panenka általában veszített, de a sok kudarc során megfigyelte, hogy a kapus mindig kivár az utolsó pillanatig, mielőtt ő lő. Rájött, hogy valószínűleg könnyebb úgy gólt szerezni, ha csak átemeli felette labdát, amikor játékostársa elvetődik valamelyik irányba. De hogy ezt az edzés utáni, laza prágai sör-csoki versenyötletet az Eb-finálé mindent eldöntő tizenegyesénél alkalmazza? A tét, a kockázat felvállalása mutatta meg Panenka lelkierejét, szakmai nagyságát, s hozta meg hírnevét, mint ahogy Kariusnak is az lett a keresztje, hogy a fél világ látta a szerencsétlenkedését. Hiszen mindenki kapott már ilyen gólt, aki valaha védésre adta a fejét. Szerencsés szemtanúja voltam, amikor néhány hete egy másik ismert német kapus, Marc-André ter Stegen a Barcelona–Betis spanyol bajnokin otthon, a Camp Nouban hibázott hasonlót, mégsem emlegetett senki „terstegenezést”. S a Haladás múlt szombati NB I-es meccse óta sem hívják a láb között beeresztett gurítást rózsázásnak, pedig Rózsa Dániel sem idézte szakmája legnagyobbjait, sőt.

Az igen ciki, ha valaki elrontja a panyenkázást, s lazán a középen maradó kapus ölébe emel, de az ilyesfajta „bűn” nem kapott külön nevet első elkövetőjéről, maradt az eredeti ellentéte. S ha kitekintünk más sportágakba, ott szintén pozitív a megközelítés: aki először megcsinálta azt a bizonyos kunsztot, az lesz a névadó. Atlétikában több mint fél évszázada Fosbury-flopnak hívják a nekifutás utáni kifordulással hátrafelé elvégzett magasugrást – a most 71 éves amerikai Dick Fosbury ezzel nyert olimpiai bajnoki címet 1968-ban a mexikói magaslaton, s mintegy tíz év kellett hozzá, hogy már mindenki ezt a technikát használja. A tornászoknál teljesen tudatos, hogy minden egyes elem az első végrehajtója által megcímkézve kerül be az „anyakönyvbe”. A Magyar-vándor duplán magyar, hiszen a kétszeres olimpiai, háromszoros világ- és Európa-bajnok Magyar Zoltán „járkált” először ide-oda a lovon, a két kápa között is. Hogy hazánkfiánál maradjunk, a Kovács-szaltó az Eb-ezüst- és csapatban olimpiai bronzérmes Kovács Péterről kapta a nevét, aki 1979-ben elsőként volt képes a nyújtóvas fölött dupla szaltót ugrani és utána visszafogni. Sivadó Jánosról lovon, Guczoghy Györgyről gyűrűn neveztek el elemet, de hogy ne csak hazabeszéljünk, a sokak által ismert cukahara sem egy kitaláció, hanem a zsugorszaltót bevezető, ötszörös olimpiai bajnok japán klasszis, Cukahara Micuo leleménye.

A birkózóknál a tüdő-, a malac-, a malom-, a vasgyári vagy a hancurkafogás természetesen nem kapcsolódik konkrét személyhez, a zéger és a nelson – a szimpla és dupla változata – annál inkább. A (nyugat-)német Seger família igazi újítónak számított a szőnyegen, több fogást is „feltalált”, legjobbjuk, Adolf Seger vb- és Eb-aranyak mellett két olimpiai bronzig jutott (1972, 1976). Mondhatjuk, ő az egyik legkeményebb szabadfogású technika tökéletesítője (akinek felhajtják a lábát a dereka felé, miközben elöl feszítik a nyakát, az ritkán kap röhögőgörcsöt). Nelsonként is többen küzdöttek a szőnyegen, főképp természetesen angolszász területről, ám itt jön a meglepetés, hiszen a névadó nem más, mint maga Lord Horatio Nelson altengernagy. Trafalgar hőse, Napóleon riválisa sohasem birkózott, viszont a sportág az ő stratégiai nagyságának emléket állítva nevezett el róla alapvető technikát (a hónaljtól indulva felülről ráfeszítés a tarkóra) a 19. század végén. Legalábbis állítólag, mert perdöntő bizonyíték nincs erre az igazán figyelemre méltó történetre. Sorban citálhatnánk további sportágakat, a műkorcsolya ugrásfajtái kapcsán például leszögezhetjük, hogy a norvég Axel Paulsen, az osztrák Alois Lutz, a svéd Ulrich Salchow és a német Werner Rittberger egyaránt újító klasszisnak számított hajdanán, a 19. század végén, a 20 elején.

Ezek a személynevekből alakuló kifejezések alaposan beleivódtak az egyetemes sportnyelvbe, s még ha nem is tudjuk mindenkiről pontosan, ki fia-borja volt, amit sportágáért tett, azért jogos az elnevezéssel járó „öröklét”. Persze mai világunk már csak olyan, hogy sokszor megkérdőjelezi a hagyományost: nem a sportban, hanem a borászatban történt nemrég, hogy a híres szőlő- és borfajtát nemesítő Fritz Zweigelt ellen indult kampány állítólagos náci múltja miatt, s már volt olyan termelő, amely Blauer Montag (kék hétfő) néven kezdte forgalmazni ezt a bizonyos vörösbort. S ha mondjuk Natalja Jurcsenkóról kiderülne, hogy kommunista besúgó volt az egykori Szovjetunióban, akkor átnevezzük az általa „feltalált” látványos tornaelemet красный вторникra (vörös kedd)? Ugye, hogy nem?

Ennyit a politikai korrektségről, illetve napjaink szellemiségéről. Vagy még legfeljebb annyit, hogy aktuálisan Antonín Panenka nevére 454 000, Loris Kariuséra 6 950 000 találatot dob ki az internetes keresőprogram. Pedig Panenka kicsit többet tett le a gyepre.