Szerelmes típus – athén vívóbajnoka 40 évesen sem gondol a visszavonulásra

– Kezdhetnénk azzal is, hogy nagyszerű pályafutást tudhat maga mögött, csakhogy még nincs vége – hogy bírja?
– Még mindig élvezem, ilyen egyszerű – tárta szét a karját a 40 éves olimpiai bajnok olasz kardvívó, Aldo Montano. – Szerelembe estem sok-sok évvel ezelőtt. A vívás, a kard olyan szerelem, amely nem enged. Tudja, kit csodáltam gyerekkoromban, kinek a vívásáért rajongtam?

– Igazi vívódinasztiából származik, nagyapja olimpiai ezüstérmes, édesapja ötkarikás bajnok kardozó volt, rajtuk kívül valaki más volt a példaképe?
– Bizony, és magyar volt! Szabó Bence vívásáért odáig voltam, ő volt számomra az idol – boldog és büszke vagyok, hogy Bencét a barátomnak mondhatom.

– Nem lehet könnyű felvenni a versenyt a fiatalokkal.
– De nem is lehetetlen. Inkább arra kell figyelni, hogyan készülök a versenyekre. Nyilvánvaló, hogy másmilyen edzésekre van szükséges húsz-, harminc- és negyvenévesen. Az én koromban már sokkal fontosabb a minőség, mint a mennyiség – nem is bírnék annyit fizikailag, mint fiatalabb koromban.

– Nekünk némi csalódottságot hozott az athéni olimpia karddöntője, hiszen Nemcsik Zsoltot győzte le 15:14-re. Önnek egyértelműen ez volt pályafutása legszebb, legnagyobb pillanata?
– Az egyik feltétlenül. Mintha álmodtam volna az egészet… Részt venni az olimpián egy dolog, nyerni egy másik. Valami meg- és felfoghatatlan. És nem is érted hirtelenjében, mi történik veled: másként viselkedik a tested, másként a fejed, miközben a szíved járja a harmadik utat. Minden sportoló arról álmodik, hogy az olimpián nyerjen. De Athén mellett szívesen emlékszem vissza a pekingi játékokra is, ott a csapattal bronzérmet szereztünk: egy hihetetlenül erős orosz csapattal vívtunk, és az utolsó asszó előtt ők vezettek 40:36-ra. Én voltam a befejező ember. Nyertünk. Istenem, de szép is volt…!

– Az sem lehetett utolsó élmény, amikor hazájában és hazájának szerzett aranyat a cataniai vébén 2011-ben.
– El tudja képzelni, milyen az, amikor mindenki neked szurkol, amikor egyszerre nyom agyon és emel fel a hazai pálya, amikor mindenki azt várja, hogy nyerd meg az egyéni versenyt? De annyi szeretetet és figyelmet kaptam az olasz emberektől azon a versenyen, hogy muszáj volt viszonoznom, ám nem tagadom, életem egyik legnehezebb feladata volt, hogy beteljesítsem az álmukat. És persze a sajátomét is.

– A miénket két egymás követő olimpián Szilágyi Áron teljesítette be.
– Áron igazi bajnok. Mindenben jó: technikában, gyorsaságban, támadásban és védekezésben, középen – élmény őt nézni a páston, gyönyörűen vív. Egyike a legnagyobbaknak: aki két egymást követő olimpián megnyeri az egyéni versenyt, csak az lehet. Már az én generációmnak is az egyik legnagyobb klasszisa volt, de ez elmondható a mostani kapcsán, sőt, még a következőnek is az lesz. Emellett úriember a páston és azon kívül egyaránt.

– Akárcsak ön.
– Csakhogy én olasz vagyok! Belőlem hamarabb kitörnek az érzelmek, hadonászok, magyarázok, és hangosabb is vagyok, mint Áron. Maradjunk annyiban: kevésbé vagyok visszafogott.

– Igazi olasz a hétköznapok során? Egyáltalán: mi fér bele az életébe a víváson kívül?
– Egy sportmenedzser cégnél dolgozom, és nagyon élvezem: fiatal sportolókkal foglalkozom, építem, építjük őket, tulajdonképpen én vagyok a mentoruk – igyekszem jól viselkedni (nevet).

– Ez lesz az útja a visszavonulása után?
– Még nem tudom, hogy az útelágazásnál merre indulok: van több választási lehetőségem. Mindenképpen szeretnék benne maradni a sport világában, olyan sokat kaptam a pályafutásom során a sporttól, hogy szeretnék abból valamit vissza is adni.