Kopár Istvánt a kihívások éltetik – földkerülés harmadszor is!

– Miért vág bele az ember egy ilyen veszélyes kalandba?
– A sporttörténelem leghosszabb, szupermaratoni kihívásáról van szó, a vitorlázáson belül pedig pillanatnyilag ez a legnehezebb verseny, és én olyan ember vagyok, aki szereti a kihívásokat – nyilatkozta a Nemzeti Sportnak Kopár István, aki két hete ért célba a Golden Globe Race-en Puffin nevű hajójával. – A hajózás adott esetben veszélyesnek tűnő tevékenység, sőt, tengerészként veszélyes üzemben dolgoztunk, kaptunk is a nyugdíjnál öt év korkedvezményt. De a kisebbik lányom, például, pilóta a haditengerészetnél, ami szintén veszélyes. De amikor az ember beleszokik egyfajta tevékenységbe, a másik mindig sokkal veszélyesebbnek tűnik. – Miért vág bele az ember egy ilyen veszélyes kalandba?
– A sporttörténelem leghosszabb, szupermaratoni kihívásáról van szó, a vitorlázáson belül pedig pillanatnyilag ez a legnehezebb verseny, és én olyan ember vagyok, aki szereti a kihívásokat – nyilatkozta a Nemzeti Sportnak Kopár István, aki két hete ért célba a Golden Globe Race-en Puffin nevű hajójával. – A hajózás adott esetben veszélyesnek tűnő tevékenység, sőt, tengerészként veszélyes üzemben dolgoztunk, kaptunk is a nyugdíjnál öt év korkedvezményt. De a kisebbik lányom, például, pilóta a haditengerészetnél, ami szintén veszélyes. De amikor az ember beleszokik egyfajta tevékenységbe, a másik mindig sokkal veszélyesebbnek tűnik.

– Saját magát teszi próbára ezekkel a nagy kihívásokkal?
– Persze, elsősorban önmagamat. Mind a három földkerülésembe akkor vágtam bele, amikor a szárazföldi projektekben elakadtam vagy nem tudtam sikert elérni. Mindig kellett valamiféle önigazolás, hogy nem rajtam múlt. És ezt csak úgy szerezhettem meg, ha bizonyítom, egyedül mire vagyok képes.

– Mi volt a legnehezebb a 263 napig tartó erőltetett menetben?
– Hogy ilyen sokáig tartott. Majdnem kilenc hónapig elszigetelten, egyedül létezni, és közben számtalan problémát megoldani, ez tényleg emberpróbáló.

– Ráadásul ötven évvel ezelőtti technikai háttérrel. Mit jelent ez?
– Hatvannyolcban tartották meg az első, kikötés nélküli szóló földkerülő versenyt, kilenc indulóból egy ért célba, ami arra utalt, hogy az ötvenedik évfordulóra kiírt Golden Globe Race tényleg kemény dió lesz. Hiszen csak azokat a felszereléseket használhattuk, amelyek a hatvannyolcban befutó Robin Knox-Johnston hajóján léteztek. Vagyis nem volt GPS-ünk, nem volt fejlett kommunikációs technikánk, radarunk, sem vízkészítőnk, ami a tengervízből ivóvizet nyer.

– Melyik hiánya volt a legfájdalmasabb?
– A kommunikációs berendezésé. A rádióm elázott, amikor felborult a hajóm, attól kezdve csak a vételi oldalon működött, és az is csak egyetlen frekvencián, úgyhogy megszakadt a kapcsolatom a külvilággal.

– Az információ hiánya vagy a beszélgetés hiányzott?
– Mindkettő. Az ellenfeleimet segítette a kommunikáció a viharok és szélcsendek elkerülésében, míg engem csak korlátozottan, és hát a bennem felgyülemlett feszültséget sem tudtam senkivel kibeszélni. De más szempontból is ez volt a legszenvedősebb versenyem.

– A szélkormány meghibásodása miatt?
– Igen. A szóló vitorlázás nélkülözhetetlen kelléke a szélkormány, amikor az ember enni, aludni akar, bekapcsolja. Nekem ezzel volt a legtöbb gondom, így a többiekhez képest sokkal többet kellett kézzel kormányoznom.

– Ez azt jelenti, hogy többet is volt kitéve az időjárás viszontagságainak.
– Minden pillanatban ugrásra késznek kellett lennem, nem számított, hány fok volt, éppen mennyi víz volt a fedélzeten, ki kellett mennem, hogy tartani tudjam az irányt. Ezért is volt fontos a vízálló, légáteresztő és tartós Helly Hansen-öltözet, amelyet alaposan igénybe vettem a hosszú út során. Háromszor kerültem meg a földet, de most először történt meg, hogy egyszer sem fáztam.

– Elég volt az élelme?
– Maradt is. Kicsit túlkészleteztem magam, és az utolsó pillanatban még érkezett egy nagyobb hazai szállítmány májkrémből, Balaton-szeletből, Sportszeletből – ezek fogytak el leghamarabb.

– Volt, hogy úgy érezte, elért a teljesítőképessége határára?
– Előfordult. Ötször voltam az árbócon, s az egyiknél úgy éreztem, ha egy kicsikét tovább tart, nem élem túl. Annyira kimerültem, hogy elvánszorogtam a fekhelyemig, és öt-hat órát feküdtem mozdulatlanul.

– Egyszer sem félt?
– Nem, és ez valószínűleg a tapasztalatnak, és a sok-sok tengeri mérföldnek köszönhető. Viszont frusztrációt többször is éreztem amiatt, hogy nem tudok úgy teljesíteni, ahogyan szeretnék. Persze azt már az elején tudtam, hogy a verseny megnyerésére kicsi az esélyem, már csak a költségvetésből adódóan is, de arra büszke vagyok, hogy a három dobogós bizonyíthatóan gyorsabb hajóval futott nálam. Némi elégtételt jelent, hogy ennek ellenére ott voltam a nyomukban.

– Azt olvastam, különleges missziót hajtott végre a Horn-foknál…
– A Horn-fok olyan, mint a hegymászásban az Everest. Aki megkerüli, felteheti a lábát az asztalra bizonyos kocsmákban. Számomra többet jelentett, mint egyszerűen elérni valami nagy célt: édesapám fél évszázadot töltött hajósként a vízen, az ő hamvait szórtam szét a Horn-foknál. De nem az összeset, mert apám tette vízre a Helkát a Balatonon, úgyhogy a többit arról a hajóról szeretném a vízbe szórni.

– Milyen érzés volt célba érni?
– Két markos legény jött, belém karoltak, azt gondolták, csetleni-botlani fogok, mert kilenc hónap alatt az ember teljesen átveszi a hajó mozgását, de ettől messze voltam. A feleségem, a családom, a barátaim hatalmas ovációval fogadtak, és jó érzés volt beleharapni a friss bagettbe, és meginni a francia ásványvizet, ami a tárolt vízhez képest igazi élvezet volt. Ezzel együtt megszűnt az elszigeteltség is, amelyben az ember alaposan elemezhetné, értékelhetné a történteket.

– Fáj, hogy nem magyar, hanem amerikai zászló alatt hajtotta végre ezt a hatalmas tettet?
– Fáj. A korábbi nagy vállalásaim mind magyar színekben történtek, jó lett volna ezt is magyar zászló alatt teljesíteni. Mindent tőlem telhetőt megtettem, minden követ megmozgattam, de hát nem sikerült.