Hősök és áldozatok – Deák Zsigmond publicisztikája

Egykori gimnáziumi osztályfőnököm állandó mondása szerint biztos csak a halál és a sarki rendőr, ami jól hangzik ugyan, de jobban belegondolva előbbinél egyáltalán nem mindegy, hogy mikor érkezik értünk, utóbbi kapcsán pedig az a nagy kérdés, van-e vaj a fejünkön vagy nincs. Ha nincs, akkor egy átlagos közúti ellenőrzést követően mehetünk tovább az utunkra. Sőt, én egyszer vajjal is mehettem, bevallottam, ittam egy pohár sört abból az alkalomból, hogy egy kedves kollégámat váratlanul és igazságtalanul kirúgták a munkahelyéről, erre a rend megértő őre őszinteségemet díjazva mindenki, talán még saját maga meglepetésére is szankció nélkül elengedett.

Persze ilyenkor az ember jó esetben nem feszegeti tovább a kereteit, hanem, okulva a váratlan szerencséjéből, lehetőség szerint egy bizonyos ideig rigorózusan betartja a KRESZ-szabályokat. Nem tudom, szegény José Antonio Reyes mikor találkozott utoljára rendőrrel, viszont múlt szombaton önmagát és két unokatestvérét Mercedese volánja mögött 237 kilométer/órás sebességgel röpítette az autópályát szegélyező kőfalnak, ezzel magát és az egyiket a halálba, a másikat súlyos sérülésekkel az intenzív osztályra küldve. Egy mindössze harmincöt éves ember, háromgyermekes családapa elhunyta szomorú és megrázó tragédia, a kiváló spanyol labdarúgó megérdemelte pályafutása méltatását, rekordnak számító öt Európa-liga-diadala, angol és spanyol bajnoki címe, BL-döntője, további eredményei felemlegetését.

S itt jön a de. Sokakkal (az internet népének – ha létezik ilyesmi – egy részével) ellentétben nem tartom az emléke meggyalázásának volt futballistatársa, Santiago Canizares szavait, sőt, nagyjából-egészében egyetértek velük: „A gyorshajtás felelőtlen viselkedést takar, és elítélendő dolog, főleg egy olyan balesetben, ahol a sofőrön kívül más is életét vesztette. Reyes ezek után nem érdemli meg, hogy hősként emlékezzenek meg róla. Ez nem jelenti, hogy nem sajnálom ezt az egészet, én is imádkozom a lelkükért.” Lehet, hogy a korábbi válogatott kapus fogalmazhatott volna árnyaltabban, csomagolhatta volna dupla sztaniolpapírba a mondandóját, alapvetően, a lehető legjobban belegondolva viszont igaza van.

Ám az igazság a világhálón uralkodó korszellemként egyre kevésbé számít, elfelejtünk gondolkodni, mielőtt lájkolunk, megosztunk, kommentelünk, kijelentünk, elítélünk, támogatunk, bármit csinálunk a billentyűzettel vagy okostelefonunk érintőképernyőjével. Fő a gyorsaság, a menőség, jelenlétünk fontosságának tudata a virtuális térben; mennyivel könnyebb csuklóból lebunkózni azt a csúnya, érzéketlen Canizarest, majd megnézni a giccses kiscicás videót és küldeni rá egy szmájlit, aztán egy öregedő havernőnk legújabb, csókot mímelő fotójára odabiggyeszteni, hogy „Megint milyen szép vagy!”, miközben magunkban azt gondoljuk rosszmájú vigyorral, jesszusmária, hogy néz ez ki, lemegy a bányába, feljön a szén...

Az igazság néha fáj, s ha nincs erőnk kimondani, még mindig jobb a hallgatás, mint az ellenkezőjének átgondolatlan bizonygatása. Mert azt bizony úgy hívják, hazugság. José Antonio Reyes, a nagyszerű focista, családapa egyszerű és gyarló emberként végezte, nem hősként, mint ahogy a Grande Torino futballcsapata 1949-es, a Manchester United első nagy generációjának 1958-as, vagy épp az argentin csatár, Emiliano Sala idei repülőgép-szerencsétlensége sem jelenti azt, hogy az áldozatok hőssé váltak. S ők tényleg csupán áldozatok voltak, nem a balsors konkrét kihívói, mint szegény Reyes. Természetesen ettől még mindegyiküknek ott a helyük a labdarúgás panteonjában érdemeik szerint, Glenn Miller csodás dzsesszzenéje is halhatatlan maradt attól függetlenül, hogy „gazdája” repülője 1944 decemberében eltűnt a La Manche felett.

Hogy léteztek-e, léteznek-e sportoló hősök? Hogyne! Csak Magyarországon, csak az első világháborúban – ez azért jelentős szűkítés – például számos kiváló versenyző védte önként a hazáját, és halt hősi halált. Gillemot Ferenc labdarúgó, edző, játékvezető, sportújságíró, a magyar válogatott első szövetségi kapitánya tengerész, majd a népfelkelő gyalogság oktatótisztje volt, a román betöréskor önként jelentkezett a petrozsényi harctérre, ahol 1916 novemberében életét vesztette. Olimpiai érmeseink is odavesztek, az úszó (1908, London, ezüst) Las-Torres Béla és a magasugró (1900, Párizs, bronz) Gönczy Lajos az olasz, az első hazánkfiaként hét méternél távolabbra ugró Kovács György az orosz fronton. Mindegyikük vitézségi érdeméremmel az egyenruháján.

Nem olyan bonyolult mindezt átgondolni, de talán megéri. Ha már az értelmetlen halál és a sport, a veszprémi kézilabdázó, Marian Cozma 2009-es brutális meggyilkolása szintén hatalmas, az egész társadalmat érintő hullámokat vetett. Baráti körömben akadtak olyanok, akik, miután kiderült az elkövetők cigány mivolta, amolyan zsigeri kisebbségvédelemből szinte inkább őket próbálták mentegetni, a kézisek kihívó magatartását citálták, s román, illetve szerb haramiák Cozma és a súlyosan megsérült Zsarko Sesum miatti bosszúhadjáratát vizionálták a fél Dunántúlra, főképp a bűnözők szűkebb pátriájának számító Enyingre. Természetesen semmi ilyesmi nem történt, miközben én feltettem a kérdést, nem inkább attól kell tartani, ami reális fenyegetés, és sajnos már volt rá példa, mint attól, amire nagy eséllyel nem lesz? Közös katonaság és egyetem, csaknem három évtized óta barátok vagyunk, bizonyosan azok is maradunk, ettől még mindig próbálom őket és magamat minden esetben, témában rászorítani a földhöz ragadt, de logikus gondolkodásra, mert a felszínesség, az első blikkre odavágott komment ritkán találó.

Természetesen előfordul, hogy nincsen min vitázni, a gesztus magától értetődő és álságosságnak nyoma sincs. Novothny Soma, a dél-koreai labdarúgó-bajnokság másodosztályában szereplő Puszan IPark FC magyar csatára a budapesti hajókatasztrófa áldoza-tainak ajánlotta legutóbbi gólját, s részvétét fejezte ki az áldozatok hozzátartozóinak. „Valósággal sokkoltak a történtek, főleg annak fényében, hogy amióta megérkeztem ide, az emberek egyből azt éreztették velem, otthon vagyok. Itt mindenki a híreket várja Budapestről, ahol hét turista elhunyt, sokakat pedig még mindig keresnek. Magyarként és emberként is ezt a gólomat mindannyiuk emlékére szeretném ajánlani. Őszinte részvétem a hozzátartozóknak.” A Magyar Kajak-kenu Szövetség más kötödésből fejezte ki együttérzését a Margit hídnál történt sokkoló szerencsétlenség másnapján: „Minden Dunát járó kajakos és kenus nevében őszinte részvétünket fejezzük ki a budapesti Duna-szakaszon tegnap este elsüllyedt hajó áldozatainak hozzátartozóinak, akiknek gyászában osztozunk! Vigyázzatok magatokra a vizeken!”

Tudomásunk szerint a dél-koreai turistákat (és két magyar hajóst) ért katasztrófának nincsen semmi köze a sporthoz, de Novothny az áldozatok hazájában légióskodik, ahol érthető okok miatt most fő témát jelentenek a Magyarországon történtek; a kajakosokat-kenusokat pedig a „közös közeg” biztatta szólásra. Nem hinném, hogy a szenzációhajhászás hajtotta volna őket, de találtak logikus kötődést, ami mentén kifejezhették együttérzésüket. Ha kaptak is lájkokat emiatt (mert kaptak ám bőven!), nem ez volt a fő cél, s hogy felkapaszkodjanak a fősodorra, hanem az őszinte emberi megnyilvánulásuk kifejezése, formába öntése.

Most következhetne az, hogy bezzeg régen minden szebb, jobb, igazabb, tisztább volt... Ám nem következik. Az viszont vitathatatlan, hogy néhány éve van a birtokunkban valami, az internet, ami egyrészt borzasztóan megkönnyíti az életünket, de ha nem figyelünk, torzítja is azt. Ezért kell figyelni. A hősök maradjanak hősök, az áldozatok áldozatok, az igazság igazság, az őszinteség őszinteség. A sportpályán és azon kívül egyaránt.