Kigúnyolt vb-ezüst, szabályváltozást hozó trükk, elrontott élet

Érdemes fellapozni a Népsport 1950. február 7-i számát, annak is a harmadik oldalát, mert szinte biztosra vehető, hogy magyar világbajnoki, ráadásul hazai pályán szerzett ezüstérem azt megelőzően, de azóta sem volt olyan mértékű gúny tárgya, mint azon a napon. Mielőtt belemennénk a részletekbe, rögzítsük a tényeket: 1950-ben Budapest adott otthont az asztaliteniszezők világbajnokságának, amelynek férfi egyes döntőjébe Soós Ferenc mellett az angol Richard Bergmann jutott be. A párosítás már önmagában óriási meglepetésnek számított, hiszen Soós és Bergmann a maguk pötyögő játékstílusa okán – annak ellenére, hogy mindketten még csak harmincévesek voltak – inkább a múltat, semmint a jelent képviselték.

A világháború után öt évvel jártunk, a játék egészen más lett, felgyorsult, a harmincas évek nagy magyar aranycsapatából már csak Soós maradt meg hírmondónak – legalábbis idehaza, a 22-szeres vb-aranyérmes legenda, Barna Viktor akkoriban már angol színekben versenyzett –, bár a legtöbben úgy gondolták, az idő elszaladt mellette. A feltörekvő új nemzedék, élén Sidó Ferenccel, érdekesebbé, látványosabbá, kedvelhetőbbé tette az asztaliteniszt, Soós viszont a régi iskolát képviselte. Ezért is lepett meg mindenkit, hogy Bergmann-nal együtt eljutott az aranycsatáig, amely a korabeli beszámolók alapján tömény unalomba fulladt, a Népsport tudósítója a vb-ezüst megünneplése helyett nagy terjedelmet szánt a döntő kigúnyolására:

„Sporttársam, meguntad az életed? Gyorsan akarsz eltávozni a földről? Ha netán valaha is eszedbe jutna ez a helytelen elhatározás, ne végy drága pénzen pisztolyt, s ne ugorj a Dunába ebben a hidegben, hanem egyszerűen mondd azt egy asztaliteniszezőnek, hogy – pingpong… Biztosan agyonver. Ennél nagyobb sértést nem lehet elképzelni, a kaucsuklabda világában. Inkább egy pofon, mint annak csak feltételezése is, hogy az asztalitenisz az – pingpong… Ennek ellenére – noha cseppet sem untuk meg az életünket, sőt egyre jobban szeretjük – nyugodtan kimondhatjuk, hogy a férfi egyéni döntője pingpong volt és nem asztalitenisz.”

Figyelembe véve, hogy a királyszám fináléjának egyik résztvevője magyar volt, szokatlanul éles hangú a felütés, ám a lényeg csak ezután következett:

„Amikor Soós és Bergmann sporttársak makacsul pötyögték át egymásnak a labdát, az a pingpong őskorába vitte vissza a közönséget. Ebédlőasztalok és nokkedliszaggatók emléke derengett fel, vég nélküli pitty-patty a Gambrinus-pingpongszalon mélyén, amikor Barna még rövidnadrágos kisfiú volt és álmában sem gondolt arra, hogy valaha gumiütővel fonákot üt. Világbajnoki döntő… Képzeljünk el egy olimpiai ökölvívó döntőt, amikor két marcona versenyző ütés helyett pajkosan állon csípi egymást időnként, legfeljebb gyengéden egymás orrát vakarják meg a kesztyűvel. Képzeljünk el síugróversenyt, amikor a versenyző ugrás helyett lemászik a sáncról. Képzeljünk el birkózást, amikor a versenyzők lefekszenek a szőnyegre és elbeszélgetnek egymással.”

A szerző szinte mellékesen közli, hogy Bergman 3:2-re (12:21, 15:18, 21:17, 21:14, 21:13) megnyerte az amúgy hajnali háromra befejeződő mérkőzést, ami meglepő, elvégre Soós 2:0-s vezetése után óriási fordulat következett be, azaz bőven volt dráma a világbajnoki döntőben. Ennek részletezése helyett inkább ütöttek még néhányat Bergmannon és Soóson azzal, hogy néhány csípős nézőtéri reakciót is idéztek.

„– Né, ez a Bergmann kiesett a szerepéből – ütött!
– Nincs semmi baj, Soós védte, s most kezdik elölről.”
„– Nem kellene nekik bemondani a hangszórón át, hogy ez világbajnokság?”
„– Mennyivel többet és jobban ütöttek női egyesben!
– Ideje lenne behozni az asztaliteniszben a férfiak egyenjogúságát…”
„– Az bizonyos, hogy hihetetlenül pontos, biztos játékosok. Mint az óra…
– Ez így is van. Mint az óra… Minden órában ütnek egyet!”
„– Mondja, hány óra van?
– Ne azt kérdezze, sporttársam, hogy hány óra van! Hányadika van!”

Folytathatnánk a sort, de ennyi is elég, hogy lássuk, ez a magyar asztalitenisz, de talán a teljes magyar sport leglekezelőbben fogadott világbajnoki ezüstérme.

De vajon mi lehetett a háttérben?

Mi volt az oka, hogy Soós Ferenc eredményét ennyire nem értékelték?

Valószínűleg nem járunk messze az igazságtól, ha Soós megosztó személyiségében keressük a választ. Nehéz természetéről, megbízhatatlanságáról, furcsa dolgairól – jellemző, hogy miután bejutott a férfi egyes fináléjába, a szervezőktől ingyen kapott jegyeket maga árulta a csarnok előtt…

Bohémságáról számos történet kering, a legvidámabb mind közül talán az 1941-es országos bajnokságon történt. Soós az akkor még csak 17 éves Sidóval az oldalán bejutott a férfi páros döntőjébe, s miután kiderült, hogy a Schmidl Jenő, Farkas József duó lesz az ellenfél, úgy számolt, a meccs fél óránál nem tarthat tovább. Kiment a szomszédos étterembe, rendelt egy bécsi szeletet és utasította a pincért, amint elkészül, szóljon be a terembe. Az első két játszmát meg is nyerték Soósék, a harmadikban pedig 10:2-re vezettek, amikor belépett a pincér: „Soós úr, kész a bécsi szelet!” – kiabált, mire Soós letette az ütőjét az asztalra. „Csak nem hagyom kihűlni a vacsorát” – mondta, s szó nélkül kiment, a győzelem pedig természetesen a már „tönkrevert” ellenfél ölébe hullott. Tegyük gyorsan hozzá, a fiatal Sidó pályafutása első magyar bajnoki címét szerezhette volna meg, a sztori pedig úgy teljes, hogy mire a férfi egyes fináléjára került sor, Soós befejezte a vacsorát és jóllakottan győzött, ki más, mint Sidó ellen…

Ellentmondásos bajnok volt, elvégre mindezek mellett nem lehet elvitatni kivételes tehetségét – Sidó egy későbbi interjúban zseniális labdazsonglőrként jellemezte –, másként ugyanis aligha lehetett volna négyszeres világbajnok. Mindössze 17 éves volt, amikor az 1936-os prágai vb-re saját költségen utazott ki, s bemutatkozásképpen legyőzte a címvédő Barna Viktort. Két évvel később Londonban már kirobbanthatatlan tagja volt az aranyérmet szerző csapatnak. Kevésbé közismert, de tulajdonképpen miatta vezették be azt a szabályt, hogy adogatásnál a labdát nyitott tenyérből kell feldobni. Az 1947-es párizsi vb-re ugyanis kitalált egy újdonságot: a labdát két ujjával kicsit benyomta, megpörgette, majd így ütötte meg, ezáltal olyan falsot kapott, amivel az ellenfelek nem nagyon tudtak mit kezdeni – a párosban és csapatban is világbajnok Sol Schiff elleni találkozóján például a szervái közül egyetlenegyet sem tudott visszaadni az amerikai.

Ha kellett, azért tudott csapatember is lenni. A világháború utáni harmadik, 1949-es stockholmi vb-n magyar–cseh férfifináléra került sor, 4:4-nél Soós Ladislav Stípek ellen állt asztalhoz. A mérkőzés közben Lakatos György szövetségi kapitányt telefonhoz kérték, mert közeledett a lapzárta, és ő tudósított a Szabad Nép című lapnak. A helyére a nők edzője, Duxler József ült le a kispadra, nem sokkal később azonban az izgalomtól elájult. Barna vette át a szerepét, ő ugyancsak rosszul lett, ezért a korábbi játékos, Boros István ugrott be, aki nagy pénzben fogadott a magyarokra, s amikor döntő szettben Soós 20:14-re vezetett, ő sem bírta tovább. Midőn Lakatos visszaért a terembe, három magyart ápoltak, Soós viszont legyőzte Stípeket, ezzel férficsapatunk 1938 után ismét világbajnok lett.

Az 1950-es budapesti vb-n szerzett kigúnyolt ezüst volt az utolsó nagy dobása, ezt követően megromlott az egészsége, abba kellett hagynia a játékot. Magába forduló személyisége miatt kevés barátja volt, nem kapott munkát, aminek következtében mind jobban lecsúszott. Miután a sportág nem fogadta be, amatőr sportfotósként próbált megélni.

„Hosszú ideig nem fizettem lakbért, de rendeztem az ügyet, és már zálogcédulám sincs. A szövetség segítségével végre felemelték a nyugdíjamat, de ez is kevés. Fotózgatok, hogy legyen egy kis mellékes. Próbáltam elhelyezkedni a kluboknál valaminek, de nem sikerült. Sokan úgy kerülnek, mintha leprás lennék. Pedig csak elrontottam az életemet. Jó lenne valahol ügyködni. Valahová tartozni. Persze előbb rendbe kell jönnöm egészségileg… A napokban a gyengeségtől összeestem az utcán. A szívem is folyton vacakol. Kutyául érzem magam. És a legrosszabb: nincs senki, akire számíthatnék… Közvetlen hozzátartozóm nincs. A régi sporttársak kerülnek. Talán én vagyok a hibás. Sok mindent másként kellett volna csinálni játékoskoromban és a visszavonulás után is…” – mondta a Magyar Ifjúság 1980. május 23-án megjelenő számában, talán megérezvén, hogy már nincs sok hátra: az egyre betegebb Soós Ferencet 1981 januárjának végén vitték be a Sportkórházba, s február 5-én, 61 évesen hagyott itt bennünket.