Mi a helyzet? – Deák Zsigmond publicisztikája

Nem állítom, hogy büszke vagyok rá, de bevallom, csaknem két évtizeddel ezelőtt, 1999 szeptemberében későbbi feleségemet, három gyermekem édesanyját nem én szólítottam le a szórakozóhelyen, ahol életünkben először találkoztunk, hanem jó barátom, kollégám „segített be”. Mondjuk nem cifrázta túl, odaperdült hozzá, majd megrökönyödésemre a következő velős kérdést tette fel: „Mi a helyzet?” S erre az én drága szerelmem nem küldte el a búsba, hanem elkezdett trécselni vele, velünk. Mert addigra azért én is összeszedtem magam, gyorsan meginvitáltam őket egy-egy italra (ami nekünk nem az első volt), s mikor kis idő múlva a cimborám elhatalmasodó szalonspiccére hivatkozva hazaindult, mi már jó úton jártunk azóta is tartó közös boldogságunk felé.

Ezzel a személyes indíttatású tanmesével csupán azt szeretném jelezni, hogy mindig minden helyzetben megvan az az első blikkre akár túl egyszerűnek, snassznak ható, mégis kulcskérdés, amit kötelező feltenni a továbblépés, a jövőbeni siker reményében és érdekében. Ha viszont nem tesszük fel, nincs segítség, mert ahogy a viccben a Jóisten szól a hozzá fohászkodó lottójátékosnak, ő elintézi a kihúzandó számokat, de nem ártana szelvényt is venni… S most, hogy Minszkben véget ért a 2. Európai Játékok, az olimpia igen kis testvére, immár én is felteszem a magyar (verseny)sport sorsa szempontjából adekvát kérdést: mi a helyzet? Mert azért nem tűnik felhőtlennek egy évvel a tokiói ötkarikás játékok előtt.

Alig három esztendeje rendezték a legutóbbi nyári olimpiát Rio de Janeiróban, ahol a magyar csapat nyolc arany-, három ezüst- és négy bronzérmet szerzett. Önmagában ez a szereplés és a vele járó tizenkettedik hely az éremtáblázaton kalapemelést érdemlő, viszont a „szerkezete” már kevésbé, hiszen Márton Anita súlylökő, tehát atlétikai harmadik helye kivételével mindössze három sportág, a kajak-kenu, az úszás és a vívás hozta össze. Részben ezen egyensúlytalanság (no meg néhány szakmai melléfogás) következménye, hogy meg-, vagy ha úgy jobban tetszik, visszaváltozott a sportirányítási rendszer. A Magyar Olimpiai Bizottság mindent összefogó pénz-, tanács- és utasításosztó szervből visszavedlett gonoszan fogalmazva utazási irodává, azóta leginkább arra szorítkozik, hogy az égisze alá tartozó viadalokra – például legutóbb az Európai Játékokra – megszervezi a részt vevő magyar csapatot, korábbi jogosítványai zöme a sport-szakállamtitkárságra szállt.

Hogy így jobb-e vagy amúgy, hadd ne én mondjam meg, egyrészt nem akarok sértődést, másrészt tőlem függetlenül is érzékelhető némi feszültség az irányító szervek között, harmadrészt alapvetően úgyis az eredmények számítanak, nem az én véleményem. Ha viszont alaposan megnézzük, ezek az eredmények nem lettek szignifikánsan jobbak, pedig három évvel előbbre jár a 2013-ban indult kiemelt sportág-finanszírozási program, további sok milliárd forint jutott annak a bizonyos tizenhat sportágnak (is). Jómagam e programot hasznosnak és előremutatónak gondolom – ha már a sport stratégiai ágazat, ugye –, de a pénz megfelelő hasznosulása érdekében az indulás óta minden egyes aktuális szakállamtitkárnak nekiszegeztem a kérdést: mi a számonkérési metódus, milyen ismérvek mentén lehet a kedvezményezettek köréből kiesni vagy éppen bekerülni a pikszisbe? Adekvát választ még nem kaptam.

Részben erről a témáról írt nemrég kiváló publicisztikát ugyanezeken a hasábokon Csurka Gergely kollégám Kaotikus Kánaán címmel, s felesleges lenne most más szavakkal ugyanezt megismételnem. Inkább a konkrétumok felé kanyarodva elemezném a Minszkben most véget ért Európai Játékok eredményein keresztül, mi várható egy év múlva Tokióban. Nos, a régen oly sokszor emlegetett szerkezetátalakítás egyelőre a magyar sportban is várat magára. A fehérorosz fővárosban a kajak-kenu megint hozta magát négy arany- és öt ezüstérmével, s ha megnézzük az összesített mérleget (négy első, hat második és kilenc harmadik hely), máris látjuk, mekkora a részesedése. Nélküle maradna egy ezüst meg a bronzok, amit az összesen 122 tagú magyar sportolói kontingens hozott össze…

Nemcsak én érzem az egyensúlytalanságot, hanem a MOB főtitkára, Vékássy Bálint is, amikor értékelésképpen így fogalmazott lapunknak: „Vegyes a kép, hiszen a négy arany-, a hat ezüst- és a kilenc bronzérem vállalható, de ha az eredménysor mélyére nézünk, eggyel szürkébb a kép. Összesen hét sportág osztozik az érmeken, ami jónak tűnik, de látva, hogy a kajak-kenu hozta az összes aranyat és egy kivétellel az összes ezüstöt is, nem dőlhetünk hátra az olimpiai kvótaszerzést illetően.” Hozzátette, több sikersportágunk nem szerepelt az Európai Játékokon, azt pedig mi mondjuk, a vívók a düsseldorfi Eb-n bizonyították, hogy (bár az arany ezúttal elmaradt) nem tértek le a siker útjáról, s két hét múlva a hazai rendezésű, budapesti vb-n reményeink szerint tovább menetelnek rajta. Hozzátesszük, annak idején a riói ihletett forma olyan álomszerű volt, hogy a tokiói megismétlését elvárni nagy hiba lenne. Az úszók nagyjából ugyanekkor, csak néhány házzal odébb, a dél-koreai Kvangdzsuban küzdenek a világbajnokságon, egy feltöltődött, megújult, újra méregerős Hosszú Katinkával és több más éremesélyessel. A hónap második felére tehát kiderül, akik eddig a magyar sport zászlóshajójának számítottak, 2019-ben megőrizték-e státuszukat.

Visszatérve az Európai Játékokra, illetve a többi egyéni sportágra, nem állítjuk, hogy mindenki más betlizett Minszkben, csak annyit, hogy elmaradt a pozitív áttörés. A birkózók például megint elhoztak három medáliát, csakúgy, mint négy éve Bakiból, igaz, ott a nemesfémtartalom több volt (egy-egy ezüst mellett két arany termett akkor, most két bronz). A torna és a karate két-két harmadik helye közül utóbbiakat most nézhetjük először ötkarikás szemüvegen át, mivel a sportág Tokióban debütál a programban. Természetesen óva intenék mindenkit attól, hogy máris a dobogóra képzelje Tadissi Martialt és Hárspataki Gábort, de azért jólesik, hogy végre nem valami olyan mozgásforma lesz az új műsorszám, aminek a nevét és a szabályait sem ismerjük. Az atlétika, a sportlövészet és a cselgáncs egy-egy minszki harmadik helyével Tokióban is elégedettek lehetnénk, de tegyük hozzá, a majdani olimpiai mezőnyt nehezen lehet összehasonlítani a mostanival, sőt az atlétika lebonyolítása is visszatér a régi kerékvágásba a mostani „dinamikus” csapatverseny helyett.

Azért, hogy a japán főváros neve ennyiszer szerepel eszmefuttatásunkban, a magyar sport a „felelős”, hiszen az újkori olimpizmus történetének egyik legsikeresebb nemzete, méretéhez képest pedig csúcstartója. Akinek ez nem tetszik vagy akit nem érdekel, annak azt tudom mondani, azért van abban némi logika, hogy az élet olyan területén próbálunk meg kitűnni, amihez megvannak a hagyományaink, a sikereink, a szaktudásunk, a „vérünk”. A szaporodó hazai rendezésű világversenyek sportágtól szinte függetlenül jelentős sikert arattak, s megmozgatták az értő közönséget. Lehet, hogy többen kattintanak a világhálón Cristiano Ronaldo vagy Neymar nőügyeire, ettől még ezek nem érintik meg lelkünk mélyrétegeit, avagy más szavakkal több mint százhúsz éve felvettük az olimpiai szemüveget, s az a fejünkön is marad.

Viszont érdemes időnként cserélni a dioptriát, különben nem látunk elég élesen. Ki kell mondani (aktuálisan a minszki 2. Európai Játékok eredményei alapján), hogy Rio óta érdemben nem változtak a folyamatok, a kiemelt státusz, s annak minden anyagi-erkölcsi előnye ellenére nem javult a pozíciónk a világ élsportjában. Ha továbbra is elmarad a számonkérés, a tanulságok levonása, a „mi a helyzet” kérdés feltevése és őszinte megválaszolása, egy idő után a szinten tartás is lehetetlenné válik.