Szellemirtók – Deák Zsigmond publicisztikája

Néhány nap eltéréssel százöt éve, 1914 júliusának elején született, s harmincnyolc éve, 1981 júliusának elején hunyt el Földes Éva. Sporttörténeti vetélkedők rendszeres résztvevői bizonyára tudják, kiről van szó, ő a szellemi, avagy művészeti olimpia egyetlen magyar bronzérmese. Róla, valamint további 316 honfi- és egyben sorstársáról – mármint akik szellemi helyett „testi” harmadik helyezést szereztek valaha az ötkarikás játékokon színeinkben – nemrég írtam ugyanezeken a hasábokon (2019. június 1. – A bronz is csillog), kiemelve relatíve ismeretlen, mégis felemelő vagy éppen megrázó sorsokat.

Most, Földes Éva évfordulói apropóján a sport és a szellem évezredeken át folyamatosan változó viszonyán morfondíroznék kicsit. Az ókori görögöknél nem volt mese (még csak mitológia sem…), e kettő szervesen összetartozott. Stílszerűen idézhetjük az egyetlen magyar szellemi olimpiai aranyérem gazdája, Mező Ferenc Az olympiai játékok története című, 1928-ban Amszterdamban díjnyertes művének idevágó passzusát: „Az ógörögöknél sokkal erősebb kapcsolat volt a testedzés és a szellemi élet között, mint modern világunkban, és a szellemi élet kiválóságai között is sokan voltak, akik a testi kultúra terén is nevet szereztek maguknak. Platón, az emberiség egyik legnagyobb gondolkodója mindig büszke volt az isthmosi játékokon a birkózásban aratott diadalára. Euripides, a nagy drámaíró a birkózásban és az ökölviadalban nyert díjat az eleusisi, illetőleg az athéni nagy versenyek alkalmával. A ragyogó olympiai ünnepségek megihlették a költők lantját s a szebbnél-szebb testű atléták meg a szent ligetben pompázó szobrok, templomok, épületek termékenyítőleg hatottak a képzőművészetre.”

Azt hiszem, finoman fogalmazok azzal, hogy manapság kevésbé van így. A Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) például eleve nem veszi hivatalosnak a szellemi viadalokon kivívott eredményeket, ezért lehet Magyarország éremmérlege 176 arany, 149 ezüst és 173 bronz. A MOB-nál viszont ugyanez 177–151–174, mert mi beszámítjuk (természetesen nem csak magunknak) az elme ötkarikás sikereit is, ami a saját medáliáinkra fordítva 1–2–1. A szellemi viadalokra összesen hét alkalommal került sor 1912 és 1948 között a nyári játékok örve alatt. Az ötlet természetesen az újkori olimpizmus francia atyja, Pierre de Coubertin nevéhez köthető, aki épp az ókori görög testi-szellemi harmóniára törekedve hirdette meg a kezdeményezést. Más kérdés, hogy a rossz nyelvek szerint saját magát zsűrizte, amikor Georges Hohrod és Martin Eschbach álnéven beadott, Óda a sporthoz című költeményét a dobogó tetejére emelte a stockholmi olimpián.

Sokszor bebizonyosodott, hogy az almát a körtével nehéz, már-már lehetetlen összehasonlítani, a művészeti versenyeken ezért kategóriákat vezettek be. Az irodalomban lírai, epikai és drámai művel lehetett pályázni, a szobrászatban teret adtak a domborműveknek, kisplasztikáknak, vereteknek, a festészetben a grafikáknak, metszeteknek és a rézkarcoknak is, az építészetben sem csak a sporttárgyú terveket fogadták el, a zenében énekhangra, szóló hangszerre és zenekarra egyaránt lehetett komponálni. Ettől függetlenül – mivel ízlésen nem lehet vitatkozni, ugye – igen nehéznek bizonyult a pártatlan(nak tetsző), objektív döntési mechanizmus, ami a sportágak jelentős részét egyébként jellemzi. A házigazdák pályázatai rendre előnyt élveztek, Coubertin is megkapta a magáét az aranya miatt, a szellemi versenyzők sokszor ott sem voltak-lehettek a játékokon, illetve az eredményhirdetésen (ez az „igazi” sportolókkal nehezen fordulhatott volna elő), így aztán az 1948-as londoni olimpia után megszűntek a művészeti versenyek.

Aranyérmesünk, Mező Ferenc és bronzérmesünk, Földes Éva alapvetően tényleg „csak” szellemi ember volt, mindketten bölcsész végzettséggel, tanárként, pedagógusként, illetve sport- és neveléstörténészként tevékenykedtek. Ezüstérmeseink viszont tökéletesen megtestesítették az ókori görög és az ebből fakadó coubertini ideáltípust. Hajós Alfréd, hazánk első olimpiai bajnoka 1896-ban úszóként, majd 1924-es – Lauber Dezsővel, a szintén kiváló allround sportolóval közösen készített – stadiontervével építészmérnökként „állhatott a dobogóra”. (Sőt, nyert itt is, hiszen nem osztottak ki aranyat.) Rajta kívül még egyvalaki akadt a földkerekségen, aki a „fizikai” és a szellemi olimpián egyaránt megelőzte valamennyi vetélytársát: az amerikai Walter Winans 1908-ban a futószarvaslövők, 1912-ben a szobrászok között diadalmaskodott. Nem elvitatva a tengerentúli úriember érdemeit, Hajós életműve annyival mindenképpen több, hogy mintegy tucatnyi sportcélú terve megvalósult, s ezek a létesítmények évtizedekig szolgálták vagy még szolgálják most is (lásd a róla elnevezett margitszigeti uszodát) a magyar és az egyetemes sportot.

Másik művészeti második helyezettünk, a görög emigráns családból származó Manno Miltiades szintén rengeteg sportágban jutott az akkori, 20. század eleji csúcsra vagy a közelébe. Labdarúgóként válogatott és az első két bajnokság gólkirálya, gyorskorcsolyázásban Eb-ezüst és vb-bronzérmes, evezősként olimpiai résztvevő volt. A művészetekben hasonlóképp a sokrétűség jellemezte, az 1932-es Los Angeles-i játékokon több pályamunkával, szoborral, érmével, grafikával, plakáttal jelentkezett, s a Birkózók című szobrával hozta el az ezüstérmet. Ennek az alkotásnak is megvan a maga méltó utóélete, hiszen napjainkig a sportág kupáinak, medáliáinak alapmotívumát adja szinte minden versenyen.

A művészeti, szellemi olimpia elenyészése az oka-e vagy inkább a végletes specializálódás, az jó kérdés, de manapság már nemigen léteznek ilyesfajta polihisztorok. Eleve mintha a háttérbe szorulna az elme, mi, újságírók kis túlzással felállva ünneplünk minden egyes olyan versenyzőt, aki néhány eredeti mondatot képes magából kipréselni frázisok pufogtatása helyett. Persze ez sem feltétlenül az ész, hanem inkább az igényesség hiánya, amolyan kortünet. Kevesen képesek a sportban és a művészetben is magas színvonalút alkotni, hazai „pályáról” most hirtelen csak Géczi Erika jut az eszembe. Világbajnok (1986) és olimpiai ezüstérmes (1988) kajakos volt, majd zenészként, énekesként többek között a Bojtorján és a Kormorán együttessel s persze szólóban aratott sikereket, pályafutását sok minden mellett Magyar Örökség-díjjal értékelték.

A „buta sportoló” azért alapvetően csupán sztereotípia, amit sok minden éltet, emlékezhetünk például arra a közelmúltbeli gyógycukorkareklámra, amelyben a sutyerák kinézetű és beszédű futballkapus boldogan dünnyögi: „Az orromat is tiszticcsa…” Tessék csak beszélgetni mondjuk Gulácsi Péterrel vagy Dibusz Dénessel, náluk választékosabban kevesen fejezik ki magukat mikrofonnal az orruk előtt. Rájuk nem hatott az a fajta modern „szellemirtás”, ami nem feltétlenül kizárólag a sportra jellemző, de ott is megtalálható. Az az alapvető gond, hogy a rengeteg ránk ömlő információ, világhálós „tudás” birtokában elfelejtünk gondolkodni, a szellemünket, az elménket, a fantáziánkat használni.

Földes Éva még használta, s több szempontból szerencséje is volt. Egyrészt 1945-ben szabadult a mauthauseni koncentrációs táborból, másrészt 1948-ban sok művészeti olimpikonnal ellentétben ott lehetett a saját díjkiosztóján. Igaz, ő sem résztvevőként érkezett Londonba, hanem a magyar csapat egyik tolmácsaként. Ráadásul miszter Földeszként szólították, mert ő volt az egyetlen nő a mintegy ötven pályázó között, s erre nem számítottak a rendezők. Ettől még egy balatoni vízi balesetben bekövetkezett haláláig elmondhatta magáról, hogy ő a magyar sport történetének utolsó szellemi olimpiai érmese. S örökké az is marad, hacsak vissza nem hozzák a művészeti versenyeket.

A korszellem másfelé mutat.