Berki Krisztián: Túl régóta vagyok a tornateremben, hogy feladjam

– Nem indul a szombathelyi vk-viadalon, mert – ahogy fogalmazott – a gyakorlata jelenleg kilencvenszázalékos állapotban van. Ez mit jelent?
– Korábban gondot okozott az olló-kéz­állás, valamint az orsó és kézállásból leugrás. Mára már képes vagyok a gyakorlatom elejét és végét megcsinálni, és persze a köztes részeket is, de egyelőre csak kettészedve van meg. Az erőm már elegendő ahhoz, hogy összekössük a részeket egésszé, de a kézállások sokszor nagyon megterhelik a vállamat. Ebben a helyzetben és állapotban, pláne hazai közönség előtt, nem lett volna értelme elindulni Szombathelyen – régen sem volt jellemző rám, hogy felkészületlenül vágtam neki egy versenynek. Ráadásul amikor kiderült, milyen problémák vannak a vállammal, edzőmmel, Kovács Istvánnal megbeszéltük, hogy vagy úgy jövünk vissza a pódiumra, ahogy az hozzám illik, ahogyan például legutóbb két évvel ezelőtt, a kolozsvári Európa-bajnokságon szerepeltem, ha viszont nem jutunk el idáig, akkor nem kell visszajönni…

– Erre is van esély?
– Jelenleg nincs. Kizárólag csak az októberi kvalifikációs világbajnokság érdekel, elmegyünk a végsőkig, hogy ott lehessünk Stuttgartban.

– Ott, ahol 2007-ben a világbajnoki ezüstérmével sem szerzett kvótát a pekingi olimpiára.
– Én is úgy érzem, hogy sorsszerű ez az egész. Ha ott kell befejeznem a pályafutásomat, ott kell, hiszen egyszer minden véget ér – de indulnom kell Stuttgartban. Muszáj.

– Ebben sziklaszilárdan hisz és hitt az elmúlt hónapokban?
– A kedélyállapotom jó ideje hullámzó. A családom tartotta és tartja bennem a lelket, Kokó bá pedig ugyanezt teszi a teremben. Érzi minden rezdülésemet, tudja, mikor és mit kérhet tőlem. Neki sincs könnyű dolga, hiszen nem tudunk a szokott módon és mederben készülni, csak a vállam jelzése számít – van, hogy két órát is lovazok, és van, hogy nem tudom lenyomni a lovat egy-egy edzésen.

– Az utóbbit hogy viseli?
– Elkenődöm. Kokó bá pedig mindig azt mondja, nincs semmi baj. Néha a sírás kerülget, olyankor mindig elvonulok lazítani, és rendre arra jutok, ahhoz már túl régóta vagyok a tornateremben, hogy csak ennyit bírjak, és feladjam. Életünk legnehezebb időszaka ez a két év, ami mögöttünk van, de nem azért szenvedtünk ennyit, hogy így legyen vége. Viszont tisztában vagyunk azzal is, ha vége van, vége van. Sokat jelent, hogy ebben a két évben senki sem hátrált ki mögülem. Mindenki támogat és hisz bennem, mindenki tudja, hogy gyógytornász és gyúró segíti a felkészülésemet, vagyis tényleg mindent megteszünk azért, hogy ott legyek a stuttgarti világbajnokságon.

– Hogyan lendül tovább a nehéz pillanatokon?
– Az edzőm tudja, ha azt mondom, hogy fáj a vállam, akkor valóban fáj, és nem azért mondom, mert nem akarok edzeni. Kokó bának az a legfontosabb, hogy ne legyen a civil életre is kiható maradandó sérülésem. Hogy mi segít? Mindig jön valami, ami továbblendít. Két opció van a világbajnokság kapcsán is: vagy rontok, mert a tornában, a lólengésben kiváltképp benne van a hibázás lehetősége, vagy a vállam nem bírja, és ezért hibázom. De nem ezek járnak a fejemben – az elmúlt két év megtanított sok mindenre. Fel is készültem mindenre, de leginkább arra, hogy újra ott leszek a legjobbak között. Van még bennem, ezt biztosan tudom. Még akkor is, ha sokszor úgy érzem, olyan vagyok, mint az öregek, akik megérzik az időjárás változását is: kedd reggel arra ébredtem, hogy feszül a vállam, tudtam is, hogy jön a rossz idő. Ám ehhez képest sokkal jobban tornáztam, mint a hétfői napsütésben, pedig a napos időt jobban szereti a vállam. Szóval, nem bujkálok, nem sumákolok, küzdök, megyek előre, és azért kelek fel mindennap, hogy sikerüljön. Hogy ott lehessek a tokiói olimpián.