– Volt nagy ünneplés?
– Mi az, hogy! Vasárnap az egész család itt volt, a fiam, a lányom, a menyem, a vejem, az unokák, mindenki… Hiába, ez a legnagyobb ajándék – válaszolta a Nemzet Sportolója, a ma 80 esztendős olimpiai, világ- és Európa-bajnok birkózólegenda, Varga János. – Megnőttek a gyerekek is, az egyik unokámnak már vőlegénye van, a másiknak is párja – valamikor még itt fürösztöttük őket, lassan meg már ők fürösztenek engem… De ez az élet rendje. Úgy veszem, most átléptem a nyolcvanat, és beléptem a következő nyolcvanba, ha azt is megélem, azt még jobban megünnepeljük!
KÉT ERŐS TÁMASSZAL A SASHEGYRE
– Hogy szolgál az egészsége?
– Jelentem, egészségileg jól vagyok, köszönöm! Van ugyan egy kis bizonytalanságom, mert volt már néhány agyérgörcsöm – szerencsére agyvérzés egy sem –, ezért kicsit billegve járok, de le van ejtve, ez legyen a legnagyobb gondom! A professzor úr azt mondta: „Ne szégyelld a botod!” – hát nem szégyellem. Egyik kezemmel arra támaszkodom, a másikkal meg az asszonyba kapaszkodom, mondhatni, két igen erős támaszom van! Szerencsés ember vagyok, olyan feleségem van, amilyet minden férfi szeretne magának, mindenben számíthatok rá, a legkisebb rezdülésemet is figyeli, rengeteget segít nekem.
– Eljár még sétálgatni?
– Persze, erre nagyon odafigyelek. Mindennap elmegyünk legalább az egyik vagy a másik boltba bevásárolni, hogy járkáljak egy keveset, és a lányomékhoz is felmegyünk a Sashegyre, ha úgy adódik. Kell a mozgás, világéletemben örökmozgó voltam – már sokszor vagyok fekvésre ítélve, de amennyit tudok, megteszek.
– Nyolcan év nagyon szép kor, sokan számot vetnek ilyenkor. Ön hogy van vele?
– Hasonlóképpen, elvégre sokan el sem tudják képzelni, nyolcvan év alatt mi mindenen megy keresztül az ember… Hál’ istennek, a sportban mindent elértem, amit csak lehetett: a Nemzet Sportolója lettem, a birkózó halhatatlanok klubjának tagja, olimpiai, világ- és Európa-bajnok, tényleg mindent kipipálhattam. Tavaly például, amikor a Nemzet Sportolói közé választottak, kaptam egy akkora kristályvázát, hogy alig bírtuk hazahozni. Ahogy így elnézegetem a vitrint, mit mondjak, tényleg jó érzéssel tölt el.
– Pedig legendák keringenek arról, mennyire mostoha körülmények között kezdte pályafutását.
– Ez így volt. Én, ugye, a szülővárosomban, Abonyban kezdtem birkózni, tényleg elég sanyarú körülmények közepette – főleg mai szemmel… Egy apró és viharvert teremben volt egy hatszor hatos, fakeretes vászonszőnyeg, azon kezdtük el gyűrni egymást. Ez volt 1956-ban. Onnan kerültem át a Honvédba, ahol már jobb volt a helyzet, ám természetesen a mostaniakkal össze sem lehet hasonlítani. Ma már a gyerekek olyan létesítményekben edzhetnek, hogy sokszor csak tátom a számat – a fene tudja, ha ilyen egyesületek és körülmények lettek volna a mi időnkben, mi mindent érhettünk volna még el…
A SZŐNYEGEN NEM KÁRTYÁZOTT
– Mégis mindent megnyert, 1968-ban, a mexikóvárosi olimpián például megszorítani sem tudták az ellenfelek.
– Mondhatjuk, akkorra már beértem, fizikailag és minden másban felkészülten érkeztem meg Mexikóba – és mit szépítsem, valóban mindenkit kenterben vertem. Akkor még a régi szabályok voltak érvényben, nekem pedig a román Ion Baciu ellen az utolsó meccsemen már a döntetlen is elég volt az olimpiai bajnoki címhez, úgyhogy nem is kockáztattam, csináltam egy döntetlent, és megnyertem az olimpiát. Szép, akciódús meccseket vívtam. Az az igazság, én a szőnyegre sohasem „kártyázni” mentem fel, és ez látszott is Mexikóban, valamennyi ellenfelem megrogyott…
– Azon kevés birkózó közé sorolhatjuk, aki mindkét fogásnemben, kötöttben és szabadban is
a világ élvonalába tartozott éveken keresztül.
– Igen, bár egy idő után végleg átálltam kötöttfogásra. Szabadban is értem el szép sikereket, a legnagyobb hatvanegyből datálódik, Jokohamából, az első felnőttvébémről, ami emlékezetesre sikerült. Úgy lettem ezüstérmes, hogy aranyérmet is nyerhettem volna, ha valamivel rutinosabb vagy szemfülesebb vagyok. Az ellenfelem, az iráni Mohamed Szaifpor a döntőben egy ízben fenékre csücsült, csak sajnos nem figyeltem oda annyira, hogy ki tudtam volna használni, így végül egyetlen ponttal ő nyerte meg az aranyérmet… A következő évben még szereztem egy bronzot szabadban, de hatvanháromban, az első világbajnoki címem után már csak kötöttben birkóztam, a legnagyobb sikereimet itt értem el.
– Mostanában szerencsére magyar birkózósikereknek is örülhetett, amellett, hogy szinte az összes birkózóeseményen, rendezvényen személyesen is tiszteletét teszi.
– Mondtam, amíg tudok, megyek! Nagyon örültem tavaly Bácsi Peti világbajnoki címének, és az idén Barka Emese Európa-bajnoki aranyának is. De a legjobban talán Lőrincz Tomi vébéaranyérmének, már csak azért is, mert ők a testvérével, Viktorral együtt a „szomszédvárból” valók – én abonyi vagyok, ők meg ceglédiek, úgyhogy nagyon jó a kapcsolatom velük. Úgy látszik, ez a vagány vidéki virtus még mindig él. A mi időnkben is vidékről származtak a legnagyobb menők, még ha később fel is kerültek Pestre, például Polyák Imre is Kecskeméten született, és Lajosmizsén élt sokáig.
JÖHETNÉNEK A DÉDUNOKÁK
– Mindenesetre a pályafutása utáni élete is elégedettséggel töltheti el: a szőnyeg mellett is szép szakmai sikereket ért el, és a családjára is igazán büszke lehet.
– Először is technikumot végeztem, aztán főiskolát, majd a TF-en megszereztem a szakedzőit, és később mesteredző lettem – tény, minden megvan, amit sportoló kívánhat. Ráadásul katonai ezredesi rangban töltöm nyugdíjaséveimet. A család a másik nagy büszkeségem: a feleségem, Gabi válogatott atléta volt, diszkoszvetőként csak egy akkori gonosz Honvéd-vezetőnek „köszönheti”, hogy nem jutott ki az olimpiára. A szinteket rendre megdobta, de azok más idők voltak, olyat vittek ki, aki a futottak még kategóriába sem tartozott, de valakinek a valakije volt, úgyhogy neki kellett mennie. Ott van a lányom is, Varga Gabi, aki szintén az apja nyomdokába lépett, csak más sportágban, vívóként többek között kétszeres Európa-bajnok, olimpiai negyedik, rá is nagyon büszke vagyok. És remélhetőleg lassan jönnek a dédunokák is – mi már nagyon várjuk őket… Szóval igen, szép kerek az életem!