Vívás: Házhoz mentem a pofonért, de kellett – Siklósi

– Ennél sokkal többet nem tehettek Tokióért...
– Kihoztuk a maximumot ebből a versenyből – válaszolta az egyéni világbajnok Siklósi Gergely. – Éreztem, hogy jól megy a vívás – most már. Az elmúlt fél évben nagyon sok problémával küzdöttem: magánéletben, szakmailag és egészségügyileg egyaránt, emellett fel kellett dolgozni a hazai világbajnokságot is. Ebben a folyamatban segítségemre volt, hogy a szezon elején elindultam a versenyeken, amelyeken meg is vertek.

– Ezt komolyan mondja?
– Nem vártam túl sokat magamtól akkor még, mondhatom, hogy házhoz mentem a pofonért, de kellett ez is.

– Vagyis tudatos volt minden?
– Az, hogy kikapok, nem, de az, hogy pástra lépek, igen. Felvetődött, hogy kihagyom a hazai válogatókat, hiszen a vb-arany egyben tokiói kvótát is hozott nekem, de szerettem volna felmérni, hol tartok, mire vagyok képes – túl sok mindenre akkor még nem voltam.

– Hogyan élte meg, hogy a világbajnoki cím után ilyen hónapok következtek?
– A vívás nem olyan, mint például az atlétika, amelyben ha elérek egy jó időeredményt, utána jó eséllyel újra meg újra meg tudom ismételni. Ebben a sportágban egy állapotot kell előidézni a versenyeken – az elmúlt fél évben azon dolgoztam, hogy ez sikerüljön. Sok sebből vérzett a történet, de végre összeállt minden. Még fél évig fent kell ezt tartani.

– Vagyis igaz a mondás, hogy a sikert legalább olyan nehéz feldolgozni, mint a kudarcot?
– A meglepetésként jött sikert pedig még inkább, hiszen a külső erők olyan szintre emelik az embert, amelyen még nem feltétlenül van. Egyébként igaz, hiszen a kudarcból lehet építkezni, ám a sikernél adódik a kérdés: hova tovább?

– Mi a különbség a júliusban vb-aranyat ünneplő Siklósi Gergely és a mostani között?
– Érettebb lettem. A budapesti vb előtt kicsit kevésbé voltam tudatos, ám amikor az ember újra meg újra szembesül a problémákkal, kénytelen felnőni – újra meg újra.

– E tekintetben itt az újabb feladat, hiszen a heidenheimi győzelemmel és a mutatott vívással egyértelműen a tokiói esélyesek között fogják emlegetni a következő hónapokban – erre is felkészült?
– Készülök rá. Az elvárásokat már tudom kezelni, de ahogy mondtam, a vívás különleges sportág, itt bármi megtörténhet, éppen ez adja a szépségét is. Nálunk az, hogy valaki ott van a világranglista élmezőnyében, nem jelent automatikusan érmet egy-egy világversenyen.

– Fontos az egyéni verseny, de mindig is azt hangoztatta, hogy a csapatkvóta megszerzése még inkább az. Mit gondol az esélyekről a heidenheimi csapatgyőzelem után?
– Nem sok olyan csapat van, amelyik annyira megérdemli az olimpiai indulás jogát, mint a miénk. Egységes, tudatos, ugyanakkor sokszínű ez a válogatott, amelyben mindenkinek más a stílusa, más a vívása. Kevés ilyen erős és karakteres együttes van, mint a miénk, és ez Heidenheimben meg is mutatkozott. Csakhogy eddig nem volt szerencsénk. Az ukránok majdnem elrontották a kvalifikációjukat, közel álltak ahhoz, hogy az elején kiszálljanak a csatából – egyetlen esélyük az maradt, hogy a világbajnokságon dobjanak egy nagyot. És a nyolcaddöntőben mi kaptuk őket, majd a berni vk-viadalon is: érzik a vívásunkat, jól megy nekik ellenünk. Biztos vagyok abban, ha a budapesti vb-n nem velük vívunk a nyolc közé jutásért, már akkor majdhogynem biztossá tehettük volna a kvótaszerzésünket. Heidenheimben nyerni akartunk, és legközelebb is ez a célunk. Ha Vancouverben ott leszünk a döntőben, szinte biztosan megvan a kvóta – ez a világbajnoki tizenegyedik hely után remek lenne!

– Milyen ez a mostani párbajtőrcsapat?
– Rédli András tölti be a vének tanácsának szerepét...

– Ez jól kezdődik.
– Szeretem „öregezni” őket, és idetartozik Somfai Péter is, aki bár jelenleg nem csapattag, rengeteget segít nekünk. Andrásfi Tibike...

– Tibike? Csak két évvel fiatalabb önnél.
– De ez a két év Tibikének még sokat fog segíteni. Ő hozza a fiatalos lendületet a csapatba. Berta Dániel? Ő a hentes, hiszen izomból megold sok mindent. Egyébként igazi humorforrás: Rédli Bandival sokat nevetnek együtt, én meg rajtuk. Egyáltalán nem unjuk egymást, egy-egy verseny végén senkiben sincs az az érzés, hogy de jó, végre elköszönhetünk egymástól.

– Saját magát nem jellemezte.
– Én keverék akarok lenni, olyan vívó, akiben megvan a fiatalos lendület, ugyanakkor a tapasztalat is. Olyan szeretnék lenni, mint korábban Imre Géza, aki képes volt sok tust adni, tudott felelősséget vállalni abban a pozícióban, amelyben vívott a páston. Én is szeretem a hátamon vinni a csapatot, bár ezzel már volt problémám, hiszen a világbajnokságon azt gondoltam, egyedül is meg tudom verni az ukránokat. Abból is tanultam, semmiképpen sem hősködni szeretnék – a felelősségvállalás mást jelent. Mára tényleg érettebb lettem, már tudom, csak akkor nyújthatsz maximumot a páston, ha otthon minden rendben van. Emellett fel kell készülni mindig minden eshetőségre, és el kell fogadni azt is, hogy a teljesítményünk nem mindig irányítható – ha nekem éppen nem megy, a többieknek majd menni fog. Nem hiszem, hogy a vetélytársaink közül sokan szeretnék, hogy ott legyünk Tokióban, egy gyengébb csapatnak jobban örülnének. De mi így is képesek vagyunk megszerezni a kvótát, és képesek vagyunk valami olyasmire is, amire a férfi párbajtőrcsapat képes volt négy évvel ezelőtt Rióban.