Torna: versenyen szeretne búcsúzni Berki Krisztián

– Lassan négy hónapja műtötték meg a bal vállát újra – hogy van most?
– A vállam nem olyan, mint szeretném. A legutolsó műtét során azt a kis csontdarabot, amely a világbajnokság előtt levált, eltávolították, és kitisztították, ám a mozgástartomány ugyanúgy be van szűkülve, mint korábban, vagyis továbbra sem százszázalékos a vállam. Nemsokára következik az újabb orvosi kontroll, a tervek szerint március végén kezdhetem el terhelni, a május végi Európa-bajnokságra akár még fel is tudok készülni... – Lassan négy hónapja műtötték meg a bal vállát újra – hogy van most?
– A vállam nem olyan, mint szeretném. A legutolsó műtét során azt a kis csontdarabot, amely a világbajnokság előtt levált, eltávolították, és kitisztították, ám a mozgástartomány ugyanúgy be van szűkülve, mint korábban, vagyis továbbra sem százszázalékos a vállam. Nemsokára következik az újabb orvosi kontroll, a tervek szerint március végén kezdhetem el terhelni, a május végi Európa-bajnokságra akár még fel is tudok készülni...

– ...merthogy szíve szerint versennyel búcsúzna a sportágtól.
– Nem mindenáron, de igen, nagyon szeretnék még egyszer magamnak és a közönségnek bizonyítani.

– Ez egyszersmind azt is jelenti, hogy ha mégsem bírja a válla a terhelést, akkor ki kell mondania azt, amire néhány hónapja még képtelen volt?
– Igen, akkor nincs tovább, akkor kár küzdeni. Volt időm gondolkozni, ha a testem nem bírja, ha nem tudom azt és úgy csinálni, ahogy szeretném, nincs értelme a további szenvedésnek, nem kockáztatom, hogy a későbbiekben a civil életben sem tudjam használni a vállamat.

HÁROM ÉVE TART A KÁLVÁRIÁJA

– Mintha valóban megerősödött volna lelkileg: a világbajnokság előtti újabb sérülés valódi könnyeket hozott, ezúttal viszont talán kevésbé szomorú.
– Az a helyzet hirtelen jött. Elhiszem, hogy kívülről úgy is tűnhet, hogy csak tologatom a visszavonulást, biztosan olyanok is akadnak, akik azt gondolják, ezt csak a különböző támogatások, ösztöndíjak miatt csinálom. Pedig nem. Amikor 2017-ben elkezdődött a kálváriám, magam sem gondoltam, hogy nem lehet helyrehozni a vállamat.

– Már majdnem három éve tart ez az egész...
– Akkor Európa-bajnoki ezüstöt szereztem lovon, de nyáron hirtelen fájdalmat éreztem, olyan volt, mintha kést forgattak volna meg a vállamban. Két hónap kellett ahhoz, hogy kiderüljön, műtétre van szükség: a labrum kilencven százalékban levált. Az őszi beavatkozás során kaptam két csavart a vállamba, de egy hónappal később folytatódott a történet.

– Mivel?
– Egyszerűen nem tudtam kilencven fok fölé emelni a karomat. Egészen furcsa állapot volt, hiszen tornászként ahhoz szoktam, hogy bárhol, bármikor bárhová lendíthetem a karomat, csakhogy a bal kezem már nem akart így működni.

– Ha akkor tudta volna, mi vár önre, hogy nem biztos a visszatérése, lehet, azt mondja, itt a vége?
– Nem, akkor azt mondtam volna, hogy nem hiszem el mindazt, ami végül történt! Ha valaki azt mondja nekem, hogy 2017 végétől mostanáig nem tudok versenyezni, sőt, fájdalommentesen tornázni, de még a civil életben létezni sem fájdalom nélkül, tényleg azt mondom, ilyen nincs.

– Pedig ez történt.
– Sajnos igen. Elmozdult az egyik csavar a vállamban, ezt 2018 márciusában újabb kínzó fájdalom jelezte, csakhogy mire kivették a csavart, az lepucolta belül az egész vállamat, ráadásul elég mély vájatot is csinált. Az újabb műtétet követően valamivel jobb is lett a helyzet, bár az orvos már akkor sem értette, miért van ennyire begyulladva a vállam.

BAKTÉRIUM KERÜLT A VÁLLÁBA

– Így dolgozott tovább?!
– Igen, és jónak is éreztem a vállamat, legalábbis nem volt akkora fájdalom, mint korábban, de azt persze észleltem, hogy míg támaszhelyzetben nincs gond, ha kézállást kell csinálnom, már annál inkább. Ezt persze érezte a jobb vállam, hiszen az nagyobb terhelést kapott, illetve a derekam is, merthogy máshová került a súlypontom, ettől függetlenül készültünk tovább.

– De csak az újabb műtétig, amelyre már Manchesterben került sor, és ahol valami más is kiderült...
– Igen, hogy az első műtét során egy baktérium került a vállamba, ez okozta a gyulladást. Ezt itthon sajnos nem vették észre, Angliában viszont igen, többhetes antibiotikumkúra után ebből is kijöttem.

– Haragszik valakire?
– Nem szeretek visszafelé nézni, sem a múltban vájkálni, meg aztán már hiába is haragszom bárkire... Nyilván nem megyek újra ahhoz az orvoshoz, abba a kórházba, ahol ezt a műtétet végezték, de mivel én döntöttem mellettük, ez az én felelősségem is, amit vállalok, így tehát magamra is haragudhatnék. De mit érek vele? Az már történelem, a jövőt pedig még nem ismerjük, úgyhogy mindig az adott napra kell koncentrálni, nekem például arra, hogy mit tudok kezdeni a vállammal annak érdekében, hogy ne legyen rosszabb a helyzet – tudva azt is, hogy lassan vége a pályafutásomnak, és szem előtt kell tartanom, hogy majd a civil életben is rendben legyen a vállam.

– Vagyis az egyik lába már kint van a Tornacsarnokból, ahol az elmúlt éveket töltötte? Felkészült arra lelkileg, hogy lassan vége a pályafutásának?
– Az elmúlt két évemről a vállam döntött, és a vállam fog a következő hónapokról is. Imádok tornázni, szeretnék is tornázni, ám már nem akarom mindenáron ezt csinálni, és a végletekig sem húzni. Például azért sem, mert van egy hatéves kislányom, vele szeretnék még frizbit dobálni...

– Még szerencse, hogy jobbkezes!
– Ez igaz, de jó lenne, ha képes lennék őt levenni a mászókáról, vagy éppen ki tudnék később is cserélni egy villanykörtét otthon.

– Utóbbit azért nehéz elképzelni...
– Nem is szokott gyakran előfordulni, nem vagyok ezermester, csak példaként hoztam fel.

EGY HÓNAPON BELÜL KIDERÜL MINDEN

– Az elmúlt hónapokban a rehabilitációra figyelt, fel lehet menni néhány kiló plusszal is a lóra?
– Biztos, hogy nem. Annyira a vállamra figyeltünk, hogy az erősítés jó ideje elmaradt, és olyan erőteljesen figyelmeztettek arra, ha fájdalmat érzek, azt a mozgásformát hagyjam abba, hogy valóban felszaladt rám néhány kiló. Nincs itt a világvége, de ahhoz, hogy felmenjek a lóra, ráadásul rossz vállal, még fogynom kell. Szerencsére lassan megközelítem a versenysúlyomat, vagyis március végén ott leszek a szeren. Az edzőm szeme és az én érzéseim számítanak majd. Egy hónapon belül kiderül, fel tudok-e készülni az Európa-bajnokságra, az utolsó versenyemre, vagy el kell engednem az egészet – már nem fáj annyira erről beszélni, mert ha tényleg vége, az nem azért lesz, mert feladtam, mert tehetségtelenebb lettem, és nem is azért, mert megvertek a fiatalabbak.