Történelem belülről – Deák Zsigmond jegyzete

Hát, ezt is megérhettük: a (sport)történelem bekopogtatott az ajtón, s mivel kénytelen-kelletlen házon belül vagyunk (hiszen erősen javallott a járvány miatti akció, a #maradjotthon), nem volt mit tenni, beengedtük. Noha nincs meg a társadalomtudósok szerint mintegy fél évszázadnyi, úgynevezett történelmi távlat, azért az csak jelent valamit, hogy míg világháborúk miatt ötször is töröltek már el olimpiát (háromszor a nyárit, kétszer a télit), a modern kori játékok 124 éves történetében korábban még nem volt példa halasztásra. Ez a tudományos megközelítés, mérget vehetünk rá, hogy 2020 fontos passzus, vaskos fejezet lesz a jövő ötkarikás annaleseiben.

Nézzük akkor a sportolói szemszöget, amely széles skálán mozog. A már-már veteránnak számítók nyilván nem örülnek, nekik egy hónap halasztás is sok, nemhogy akár csak egy év, főleg, ha még a kvótájuk sincs meg Tokióra. Akinek megvan, de, mondjuk, beteg vagy sérült, s ideális korban van, annak mindenképpen jól jön a későbbi időpont, nem beszélve az ifjú titánokról, akik percről percre fejlődnek (már ha edzhetnének, versenyezhetnének). A többség nyilván a két véglet között mozog, de alapvetés, hogy az egészség és az esélyegyenlőség megőrzése szempontjából ez vállalható döntés.

Szurkolói szempontból egyszerű a problémafelvetés: mit nyerünk és mit veszítünk a halasztással? Ki öregszik ki legjobbjaink közül, cserébe ki érik be? Csak néhány név és sportág gondolatébresztőnek, aztán lehet agyalni, idő most bőven adódik rá: Hosszú Katinka és az úszók, Kozák Danuta és a kajak-kenusok, Szilágyi Áron és a vívók, Lőrincz Tamás és a birkózók, Berecz Zsombor és a vitorlázók, aztán a pólós fiúk (már kvótával), a pólós és a kézis lányok (még kvóta nélkül), Babos és Fucsovics a teniszpályáról... Mivel sosem tudjuk meg, mi lett volna most nyáron a japán fővárosban, csak utólag lehetünk, ha nem is okosak, de elégedettek vagy elégedetlenek.

Egy passzust megér a Nemzetközi Olimpiai Bizottság döntéshozatali mechanizmusa is. Kicsit olyannak tűntek Thomas Bachék, mint a fülét, szemét, száját befogó majom, de nem irigyeltem őket. A mai világban mindenhonnan záporoztak rájuk a kéretlen tanácsok, érvek, ultimátumok, bojkottfenyegetések, az öreg NOB-tag, Dick Pound sem tudott lakatot tenni a szájára, miközben a felelősség őket terhelte. Aztán a tervezett rajt előtt négy hónappal meghozták a döntést, azt hiszem, még időben.

Már csak az a kérdés, sportszempontból mi lesz 2020-szal. A labdarúgó Európa-bajnokságot jövőre rendezik, a mostani álláspont szerint az olimpiát is (bár még nincs hivatalos időpont) – ez az év marad a betegségé, valamint a remélhető lábadozásé és gyógyulásé. A lényeg, hogy túléljük, szó szerint és átvitt értelemben egyaránt.