Vívás: Szatmári András térde már sohasem lesz százszázalékos

– Az idén nincs olimpia, vagyis még több idő jut arra, hogy a műtött térde teljesen rendbe jöjjön.
– Teljesen sohasem fog rendbe jönni – vágott közbe Szatmári András, az MTK világ- és Európa-bajnok kardvívója.

– Az orvosai vélekednek így?
– Igen, azt mondták, olyan biztos nem lesz már, mint amikor elkezdtem vívni. A genetikai adottságaim, valamint az ízületeim miatt sem, de nyilvánvaló, hogy a húszévnyi „földhöz csapkodás” sem tett jót a térdemnek. Nagyon oda kell figyelnem, a bemelegítés során legalább húsz percet szánnom kell rá, és az edzés végén sem maradhat el a nyújtás. Nem gátolja a mozgásomat, de foglalkoznom kell vele. Nem mondom, hogy ez nem viselt meg, s ahogy sportpszichológussal dolgoztunk azon, hogy feldolgozzam az olimpiai elhalasztását, úgy erre is hangsúlyt kellett fektetni.

– Úgy tűnik, nehezebb volt elfogadnia, hogy a lába már sohasem lesz százszázalékos, mint az olimpia halasztását.
– Mert nehezebb is volt. Itt vagyok huszonhét évesen, és nem jó a lábam, ráadásul valószínűleg sohasem múlik el teljesen a fájdalom. De ahogy elkezdtem foglalkozni ezzel a problémával, ahogy kitaláltuk a melegítő feladatokat, mégiscsak jobb lett minden. Mert tizenévesen mit csinál az ember? Gyerünk, vívjunk! Ugyan kinek van kedve bemelegíteni, hiszen a vívás során úgyis bemelegszem! Most már ehhez a kérdéshez is professzionálisabb módon közelítek, ráadásul kezdek egyre jobban mozogni, kifejezetten jól tudok iskolázni, jobb a dinamikám, az állóképességem is.

– Egyelőre iskolázik. Asszózás közben sem lehet baj?
– Működni fog ez, nem tartok tőle. Persze nem kap akkora terhelést, mint máskor, a programban még nem szerepel két-két és fél órányi vívás, de nem hiszem, hogy félnem kellene az asszózástól.

– Ezt a másfajta edzésmunkát mikor kezdik el?
– Elkezdhetnénk már most is, csak értelme nem lenne sok. Felesleges nagy elánnal nekiállni a vívásnak, felesleges egymásnak esni a páston, mert egyelőre nincs miért. Én szívesen edzek, mert szeretem csinálni, de félek attól, ha végigtoljuk a nyarat, és onnantól is pihenő nélkül dolgozunk az olimpiáig, éppen akkorra fáradok el, akkor jön ki a fásultság, amikor éppen topon kellene lennem.

– Meg aztán versenyek nélkül elég nehéz is állandóan motiváltnak lenni.
– Amióta vívok, mindig tudtam, mi jön a következő héten, mikor lesz versenyem, és úgy készültem, hogy akkor jó formában legyek. Felnőttként is mindig megvolt a menetrend: edzés, verseny, pihenés, edzés, verseny, pihenés – ciklikusan követték egymást a különböző napok, hetek, időszakok. Ráadásul nekem a műtétem miatt eleve kimaradt két hónap a versenyidőszakból is, most mindannyiunkra ez vár, de azért már jó lenne újra pástra lépni! Várom a hazai válogatókat, amelyeknek persze a minősége más, mint a nemzetközi viadaloké, de vissza kell szereznem a versenyrutinomat, úgyhogy bár a többiek nevében nem beszélhetek, én biztosan ott leszek a hazai válogatókon. Egyelőre nincs gond a motivációmmal sem, mert kifejezetten jól megy az iskolázás, a pengém hegye tízből kilencszer jó helyre megy, és az edzőm, Gárdos Gábor is rendre megdicsér.

– A verseny nélküli hosszú időszakot esetleg arra is használják, hogy valami újdonságot csempésszenek a vívásába?
– Idő éppen lenne rá, csakhogy nem ennek vagyunk a hívei, a mi iskolánk, a Pézsa-féle iskola a tradicionális kardvívásra épül, amelyben nem a különleges trükkök kapnak központi szerepet, hanem az, hogy a fejvágás jó helyre menjen, a cselezés jó helyen történjen, vagy hogy lássam a pengét, vagyis tudjak reagálni az ellenfél pengemozgására.

– Akkor a pontosításra van idő – nem unalmas mindig ugyanazt csinálni?
– Kétségkívül sok gyakorlást igényel a mozdulatok tökéletesítése, de ez azért nem unalmas, mert nem ugyanazt csináljuk az edzéseken. Egy héten belül nincs két ugyanolyan iskolázás. Széles a repertoárunk, sok benne a variációs lehetőség. Ha mindig ugyanazt gyakorolnánk, bele is bolondulnék! Nagyon jó edzőm van, egyértelműen az ő érdeme, hogy variálja a feladatokat, az edzéstervet úgy állítja össze, hogy növeli a koncentrációmat, fenntartja a motivációmat, emellett mindketten élvezzük a tréningeket. Az elmúlt hetekben sokat dolgoztunk azon, hogy az olimpia halasztásának tényét a magunk javára fordítsuk, és mostanra már szinte csak a pozitív oldalát látom. Persze nem töltenek el örömmel a történtek, de azt hiszem, nyertem egy évet.