„Mindig jó fiú voltam” – interjú Szatmári Andrással

– Gyönyörű az órája, ha jól tudom, hét éve hordja.
– Valóban, akkor kaptam, amikor egyéni világbajnokságot nyertem, vagyis 2017-ben, Lipcsében. Minden győztesnek ez volt a jutalma az aranyérem mellett. Szeretem, szép emlék, és persze emlékeztet is arra, mit értem el.

– Akkor kicsit gonoszkodnék: miért nincs hasonló órából több? Nem a karján, de, mondjuk, otthon, a lakásában.
– Egy másodikhoz közel álltam, hiszen 2019-ben a budapesti világbajnokságon ezüstérmes lettem, de persze értem a kérdést. Gondolkoztam ezen már én is: sok összetevős az egyenlet. Maga a vívás is igen összetett sportág – ahhoz biztosan, hogy egyértelmű esélyesről lehessen beszélni egy-egy verseny előtt. Ráadásul küzdősport, itt mindig valaki ellen kell vívni. A mezőny is nagy, bár azt kell mondanom, amikor én vébét nyertem, erősebb volt – hiszen még vívott az olasz Aldo Montano, ott voltak az oroszok, Alekszej Jakimenko, Venjamin Resetnyikov, Kamil Ibragimov, és a dél-koreaiak között is több, kifejezetten jó kardozó volt.

– Mostanság meg talán azért nehezebb nyerni, mert egyre szélesebb a mezőny, akár már a csoportasszók során vagy a főtábla első kanyarjában könnyebb olyan ellenfélbe botlani, aki egy-egy asszóra képes felszívni magát.
– Ez igaz, hiszen egy kuvaiti, szaúdi vagy indiai kardozó is képes asszót nyerni, akár a főtáblán is, ilyenről néhány éve biztosan nem beszélhettünk. Ettől függetlenül azt mondom, már nem olyan erős mezőny, mint volt akár csak néhány évvel ezelőtt. 

– Melyik Szatmári András nyerne most egy asszót, az akkori vagy a mostani?
– Szerintem rutinból megverném a régebbit – nem erőben, dinamikában lennék jobb, hanem fejben.

Született: 1993. február 3., Budapest Sportága: vívás (kard) Klubjai:  Vasas SC, MTK Edzői: Gerevich György, Riba Ferenc, Szabó Bence, Gárdos Gábor Kiemelkedő eredményei: olimpiai 2.  (csapat, 2024), olimpiai 3. (csapat, 2021), 2x világbajnok (egyéni, 2017; csapat, 2023), 5x vb-2. (egyéni, 2019; csapat, 2016, 2017, 2019, 2022), 2x vb-3.  (csapat, 2014, 2018), 2x Európa-bajnok (csapat, 2018, 2022), 2x Eb-2. (egyéni, 2023; csapat, 2019), 2x Eb-3. (csapat, 2015, 2017)

A VÍVÁS TÜRELEMRE, KITARTÁSRA IS TANÍT

– Amúgy ön örül, hogy vívó lett?
– Igen, és ezt nem csak az eredményeim mondatják velem. A vívás olyasmit is megtanít az embernek, amit más sportág nem biztos. Eredményesnek lenni ebben hihetetlenül nehéz. Mégis jó vívónak lenni, mert megtanít a türelemre, a kitartásra, a küzdeni tudásra – egyénileg és csapatban is. Sokszor van teher a válladon, és olyan koncentrálásra van szükség, amire más sportágban talán nem. Szoktam a teniszhez hasonlítani a vívást, mert szerintem rengeteg közös van benne.

– Például, hogy mindkettőt fehér sportnak is nevezik. De közös bennük, hogy a versenyzők végtelenül tisztelik egymást.
– Néha túlságosan is. Nem kell lebecsülni a másikat, sőt, a vívás kifejezetten arra tanít, hogy ne is tegyél így, de kell hozzá jó adag önbizalom – mert itt bizony valakit meg kell verni a páston, és mindegy, hogy jobb vagy rosszabb vívó nálam. Ha elhiszem, hogy képes vagyok legyőzni a másikat – miért is ne lennék –, akkor ezzel a felfogással kell a pástra állnom. Sokszor viszont túlságosan tiszteljük az ellenfelet, magunk fölé emeljük.

– Most saját magáról is beszél?
– Akár. De rám talán ez már kevésbé jellemző. Olyan viszont sok van, aki az edzéseken nagyon jól teljesít, bajnokokat is megver, aztán a versenyen ebből semmit sem mutat meg. Legtöbbször azért, mert nem hiszi el magáról, hogy képes győzni. Azt elfogadom, hogy a versenyen van nyomás az emberen, ott már vannak elvárások, tehát valamivel nehezebb kihozni magadból a legjobbat. E tekintetben én éppen fordítva működöm, mert én meg az edzésen nem tudom azt adni, amit tudok: egyszerűen nem tudok azzal a koncentrációval a pástra állni, nincs bennem annyi adrenalin, amit csak a verseny képes kihozni. Ez talán egyedül akkor nincs így, amikor Szilágyi Áronnal vívok edzésen.

– Áronra természetesen még visszatérünk, hiszen kihagyhatatlan téma akkor is, amikor Szatmári András áll a középpontban, előtte viszont árulja el, hogyan találta meg magának a vívást? Ez nem feltétlenül az a sportág, amelyért már kicsiként rajonganak a gyerekek, rendszerint vagy a szülők választják, vagy a fiatal lát valakit jól vívni az olimpián – az öné melyik eset?
– Valójában egyik sem. Édesapám vívott a Vasasban Batizi Sanyi bácsinál, de ez még nem határozta meg az utamat. Legalábbis eleinte nem, hiszen karatéztam; Gazdagréten laktunk, és a lakásunkkal szemben lévő iskolában volt rá lehetőség. Könnyű volt, hiszen csak átsétáltam, és bár az elején szerettem járni, egy idő után már nem… Ezt végül édesanyám észrevette: az ötkor kezdődő edzés előtt tíz perccel eltűntem, a mosdóban üldögéltem jó ideig, és amikor anya megkérdezte, miért, elárultam neki, hogy nincs kedvem edzésre menni.

– Mit nem szeretett benne?
– Hogy verekedni kellett. Összeeresztettek minket, hogy egy percig verekedjünk, és ez hatévesen nem volt annyira vicces… Kicsi voltam, vékony, gyorsan beláttam, hogy ez nem az én sportágam. Akkor találta ki apa, hogy vívjak – illetve, mint nemrég megtudtam, ő azt találta ki, hogy a három évvel idősebb, akkor tízéves bátyám vívjon. Vele együtt engem is levittek a terembe, de az nem volt tervben, hogy én is vívok. Csakhogy Gerevich Gyuri bácsi megkérdezte, mit csinálok, aztán meg a szüleimhez fordult, hogy ha már úgyis itt a bátyjával a fiú, nem lenne-e kedve beállni a többiek közé. Anyáék mondták, hogy de, persze. Gyuri bácsi hamar meggyőzte őket, hogy hiába vagyok fiatalabb, nem vagyok kicsi, ráadásul nekik is könnyebbség, hogy egy helyen van a két gyerek.

– Mi az első emlékképe a Pasaréti úti vívóteremből?
– Hogy megyek be a terembe, és Szilágyi Áron, meg például Pető Réka bent lábmunkázik.

– Komolyan?
– Tényleg ez az első képem: ők bent lábmunkáztak Gyuri bácsival, aki otthagyta őket, és odajött hozzánk, amikor megérkeztünk.

– Vagyis az első pillanattól része volt a pályafutásának Szilágyi Áron.
– Hiába vagyok fiatalabb, viszonylag hamar, emlékeim szerint legfeljebb egy év után felkerültem Áronék csoportjába. De akkor még szó sem volt arról, hogy kardot fogjunk, kizárólag lábmunkából és játékokból álltak az edzések – Gyuri bácsi mindig azt mondta, ha majd elég jók leszünk, kardot is kapunk.

– És még így is, vagyis ennek ellenére ott maradt a teremben?
– A közeg megfogott. És Gerevich György személye. Gyuri bácsi olyan kedvesen és intelligensen fordult hozzánk, gyerekekhez, hogy eszembe sem jutott, hogy abbahagyjam. Persze lemorzsolódtak néhányan, hiszen már ötször kellett edzésre járni egy héten – én az elején még teniszeztem és fociztam is, akárcsak a bátyám, de Gyuri bácsi azt mondta, ha jó vívók akarunk lenni, döntenünk kell. Na, akkortól maradt csak a vívás.

– Mindig, minden pillanatban? Sohasem előzte meg a mozi, a buli, a csavargás? Mindig jó kisfiú volt, sohasem ment a vívóterem mellé?
– Igen, sajnos mindig az voltam. Azért mondom, hogy sajnos, mert mostanra kiderült – nyilván a pszichológusnak is köszönhetően –, nem biztos, hogy ez olyan jó volt. De a magatartásom is mindig példás volt, sohasem ordítottam a tanáraimmal, mindig beálltam a sorba. Így neveltek a szüleim, nem lógtam, az iskola után mindig hazamentem – egy kezemen meg tudom számolni, hányszor történt másként. A bátyám viszont rosszalkodott néha, pedig ugyanúgy nevelték: előfordult, hogy nem mondott meg mindent otthon, eltitkolt egy elégtelent, vagy éppen az első órára nem ment be az iskolába. Persze idővel mindig kiderült. Én viszont elmondtam otthon mindent, még ha rossz is volt, ott voltam minden edzésen. Igen, jó gyerek voltam, és szerintem az vagyok a mai napig. A hozzám nagyon közel állók azt mondják, tényleg az vagyok, ugyanakkor azért ott van bennem, hogy korábban kissé kifelé is bizonyítani akartam. Ma már nem annyira érdekel, mit gondolnak mások, de régen bennem volt, nehogy azt gondolják, rossz fiú vagyok…

A PÁSTON SOKSZOR EGY MÁSIK EMBERT LÁTUNK

– Ezek után kíváncsian várom a magyarázatát, vajon hogyan tud megőrülni a páston egy jó fiú?
– Ott jön ki belőlem minden – lehet, hogy az az igazi énem, vagy legalábbis az is.

– Ismerek egy hasonlóan jó fiút, aki szintén vívó, s akiről néha azt hittem, megölelgeti az ellenfelét, miközben elnézést kér, mert adott egy tust – ön azért nem ilyen, a páston nem ennyire jó.
– Szerintem eredményes vívó nem tehet ilyet, legalábbis abból, aki ilyen, nem lesz igazán jó vívó. Ha adok egy szép tust, és, mondjuk, nem tudok nagyot ordítani, inkább azt mondom, hogy jaj, elnézést, az biztos, hogy nem jó. Így nem lehet sportolni. Ahogy mondtam: nem szabad lebecsülni az ellenfelet, de úgy kell odaállni a pástra, hogy őt most megverem.

– Hogyan hergeli fel magát a versenyekre, az asszókra?
– Nincs szükségem ilyesmire, önmagában a pást elegendő hozzá, hogy ilyen állapotba kerüljek. És nem is szeretem felhergelni magam, mert olyankor elvisz a fejem, még inkább a szívem, abból pedig sohasem sül ki jó. Olyankor leginkább csak a berögzült mozdulatokat csinálom, az pedig nem vezet eredményre. Sokkal jobb, ha gondolkozom is közben.

– Ez azt is jelenti, hogy az öntől a páston látott „hisztit”, amelyből szerencsére egyre kevesebb van, a hétköznapokban Szatmári András nem produkálja?
– Minimálisan. És legfeljebb csak otthon, sunyiban.

– Két énje van?
– Igen, de már nincs akkora kontraszt a kettő között, mint régen. Közelítenek egymás felé, és úgy, hogy már nem vagyok annyira hisztis a páston – mielőtt közbeszólna: igen, tudom, néha még visszajönnek a régi reakciók, de hát nálunk jelentős szerep jut a zsűrinek… El kellett fogadnom nekem is, hogy a kardvívásban bizony számít, ki hogyan viselkedik, hogyan fogad egy-egy döntést. Persze ennek nem így kellene működnie, de sajnos így működik.

– Térjünk vissza Szilágyi Áronra, hiszen ha ő nincs, Szatmári András lenne Magyarország legjobb kardvívója napjainkban, ugyanakkor jó, hogy van, hiszen egymást is húzzák. Hogyan élte, éli meg ezt a kettősséget?
– Amióta beleerősödtem a férfimezőnybe, ebben élek. Akkor kezdődött a rivalizálás közöttünk. A korosztályos évek során egyszer voltunk egy csapatban: kadétként beválogattak a juniorok közé egy világbajnokságra. Iliász Nikolász megnyerte az egyénit, Áron harmadik lett, nyilván mindenki úgy gondolta, odaérünk – a dobogóra feltétlenül. Én is erre számítottam, ehelyett a nyolcaddöntőben 45:44-re kikaptunk a franciáktól, ezt ezúton is köszönöm a srácoknak! Az volt az első alkalom, azt követte még sok-sok, immár a felnőttek között, de nekem Áron sohasem volt példakép: nem tudom őt annak nevezni, hiszen a közvetlen közelemben volt. Ez nem jelenti azt, hogy nem tiszteltem őt mindig is – az eredményeiért, azért, ahogyan készül, emiatt tényleg csak felnézni lehet rá. De az én olvasatomban a példakép egy megközelíthetetlen személy.

„TOKIÓT MIATTAM NYERTE MEG SZILÁGYI ÁRON”

– Ön viszont nagyon is megközelítette őt. Olyannyira, hogy hamarabb nyert egyéni világbajnoki aranyérmet Áronnál. Észrevehető azonban egy furcsa tendencia: egyikük akkor vív igazán felszabadultan, és nyeri meg a versenyt is, ha a másik hamar búcsúzik. Mit gondol erről?
– Biztos, hogy nem tudatos, de azt hiszem, van ebben némi igazság. Amikor hét éve nyertem Lipcsében, Áron kiesett korábban, és ez megtörtént Budapesten is 2019-ben. És nem tudom, Áron nyer-e vébét 2022-ben Kairóban, ha nem találkozunk viszonylag hamar a táblán, vajon ha elkerüljük egymást, meneteltünk volna-e együtt, egymással párhuzamosan…

– Az úszók mindig azt mondják, jó, ha egy-egy számban itthon tülekedés van – a vívóknál ez hogyan fest?
– Nekünk is jó. Ha Áron mellé nem ért volna fel senki London után, nem biztos, hogy nyer még olimpiát – sőt, azt mondom, Tokiót biztos, hogy miattam nyerte meg.

– Ez el is hangzott valahol, valamikor?
– Nem, és ezt Áron nem is fogja kimondani, de én majdhogynem biztos vagyok benne. Ám ahhoz, hogy nekem ne sikerüljön Tokió, az is hozzájárult, hogy előtte nem sokkal megműtöttek, s hogy volt egy mély magánéleti válságom – nem volt könnyű időszak, ráadásul esélyesnek számítottam, s emiatt túlzottan „befeszültem”.

– Van olyan, amikor minden klappol? Amikor jól megy a vívás, rendben van a magánélet, jut idő családra, barátokra is?
– Van ilyen, de látom már azt is, hogy nem minden a víváson múlik, az élet több ennél.

– Ha holnaptól nem vívhatna tovább, elégedetten értékelné a pályafutását?
– Azt hiszem, igen. Reálisan nézve nem lesz már olimpiai aranyérmem, az mindenképpen hiányzik a gyűjteményemből, ám nem vagyok elégedetlen. Ha huszonnégy évvel ezelőtt azt mondják, hogy kétszeres világ- és Európa-bajnok leszel, szerzel egy olimpiai ezüst- és bronzérmet, mellette lesz jó sok érmed vébékből és kontinensviadalokról, világkupaversenyekről, előtte a korosztályos viadalokon is végigversz mindenkit, nyilván elfogadtam volna. De elfogadom most is.

Ha nem vívnék… …nagyon szívesen teniszeznék. Hasonlít egymásra a két sportág, csak ott valamivel több lehetőséged, pontosabban időd van arra, hogy összeszedd magad, ha valami nem sikerül. A vívásban egy-két perc alatt is elmehet az egész asszó. Azért szeretek Gárdos Gáborral dolgozni, mert… …szakmailag nagyon tisztelem. És persze emberileg is közel áll hozzám, imponálóan őszinte – ez ritkaság a mai világban és az edzők között is. Apa-fiú kapcsolat már a miénk, amelyben vannak néha nézeteltérések is. Addig fogok vívni, amíg… …a testem engedi. Ha szerelmes vagyok… …boldog vagyok. Ha beszabadulok a konyhába… …nagyon szeretek sütni-főzni. Ha van időm – ez fontos tényező. De szívesen sütök kalácsot, bejglit is, és azt mondják, finomak is, legalábbis mindig nagyon hamar elfogy. Ha nyaralni megyek… …a Balatonra megyek, imádom! Lehet, hogy azért is, mert nem jutok el olyan sokszor. Van egy családi nyaralónk, ám mire kiderül, mikor tudok menni, sokszor már „lefoglalják” a családtagjaim. Ha koncertre megyek… …nem tudok olyan együttest mondani, amelynek a teljes koncertjét végignézném. Egy-egy számot tudnék mondani sok bandától, de inkább a fesztiválokat választom, ha van rá lehetőségem – ez persze nem olcsó mulatság, ám ott több együttes koncertjébe is belehallgathatok. Ha más sportágat nézek… …mindent nézek: teniszt, dartsot, focit persze a legtöbbet. A Liverpoolnak szurkolok, de nem Szoboszlai Dominik miatt – sokkal korábban választottam klubot. Éppen huszonhárom éve, és azért, mert a családom többi tagja az Arsenalnak drukkolt. Na, itt, ilyen szinten kijött belőlem a rossz fiú, mondván, nehogy már ugyanannak a csapatnak szurkoljak. Nyolcévesen határozottan szembementem a családdal. Hozzám hasonló sportimádó egyébként a nagypapám volt, nagyon sajnálom, hogy nem érhette meg a sikereimet – nagyon korán elment, pedig ő mindig olyan büszke volt rám… Ha negyvenéves leszek… …remélem, már szép családom lesz. Két gyereket szeretnék, kutyát és házat. Aztán hogy ebből mi valósul meg, majd az idő eldönti. Vívni akkor már biztosan nem fogok, de azt nem mondom, hogy nem maradok a sport közelében.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2024. szeptember 28-i lapszámában jelent meg.)