Torna: Berki Krisztián vállától is függ a búcsú

– Hogy is van ez: bármilyen furcsán hangzik, még jól is jött a veszélyhelyzet?
– A vállamnak mindenképpen – felelte Berki Krisztián, az UTE 35 éves olimpiai, világ- és Európa-bajnok tornásza. – A hétköznapok során már egyáltalán nem érzek fájdalmat, ráadásul emellett végre volt időm diplomázni. Már hetek óta ott vagyok újra a tornateremben, elkezdtem az erősítést, csak hát van rajtam néhány pluszkiló, először ezeket kell ledolgoznom, csak utána kezdhetjük el a támaszos terheléseket: az egészséges váll is megérzi a súlytöbbletet, egy többször műtött meg kiváltképp.

– Továbbra sem tett le a tervéről, hogy nagyobb versenyen búcsúzzon el a közönségtől?
– A vállam dönt: az elmúlt három évben is a vállam irányított, ez a következő hónapokban sem lesz másként. Igen, szeretnék versenyen búcsúzni, de már nem mindenáron. A fájdalom határozta meg ezeket az esztendőket, nem szeretném újra átélni.

– Vagyis?
– Ha jó a vállam, még mindig élmény felmenni a lóra. Ha viszont nem leszek képes olyan gyakorlatra, amely méltó hozzám, amelyet van értelme bemutatni egy versenyen, akkor nem leszek ott a szeren. Tudom, kívülről időhúzásnak tűnik...

– Ebben a helyzetben tényleg az foglalkoztatja, mit mondanak mások?
– Néha gondolok erre is. De talán a sportágban eltöltött harminc év, a sok eredmény miatt megérdemlek annyit, hogy még próbálkozzak, hogy még egy utolsó utáni esélyt adjak magamnak. Az már egyértelmű, hogy nem a csúcson fejezem be a pályafutásomat: a londoni olimpia után mondhattam volna, hogy megnyertem mindent, innen nincs feljebb, és hátradőlhettem volna. De belém ivódott a tornasport „szaga”, a tornatermi lét, és amíg érez magában erőt egy sportoló, megy előre.

– Ez érthető, mégsem teljesen tiszta, miért olyan fontos, hogy versenyen búcsúzzon?
– Nem tudom... Egy sportolónak óriási élmény lehet így búcsúzni. De leginkább azokat szeretném még egyszer megörvendeztetni, akik az elmúlt húsz évben mellettem álltak. Sokan kérdezgetik, mikor térek már vissza, s én minden alkalommal elmondom, hogy azért ez nem olyan egyszerű feladat. Ha egészséges lennék, akár holnap is versenyezhetnék.

– Igen, csak éppen most az a szomorú helyzet állt elő, hogy versenyek sincsenek.
– Egész pályafutásom során alkalmazkodtam. Annyi kód- és szabályváltozás volt ebben a két évtizedben, hogy meg kellett tanulnom igazodni hozzájuk – szerintem az edzőmmel, Kovács Istvánnal azért is jutottunk el a csúcsig, mert képesek voltunk rá. Én a veszélyhelyzet idején is azt mondogattam: most ez a helyzet, ehhez kell alkalmazkodni.

– Vajon sportolótársai is így vélekednek?
– Egy profi sportolónak tudnia kell kezelni a megváltozott körülményeket, és mindent, ami adódik a pályafutása során. Persze, ebben a helyzetben nem könnyű fenntartani a motivációt – azt hiszem, amelyik ország túléli ezt a periódust, és jól kezeli a nehézségeket, az hatalmas előnyre tesz szert másokkal szemben. A fiatalabbaknak lehet most nehezebb, hiszen mi, idősebbek már megéltünk sok mindent, közülük viszont sokaknak most kezdődött volna el igazán a pályafutása, a versenyekkel teli időszak, pusztán azzal nehéz motiválni őket, hogy egyszer talán vége lesz ennek a káosznak. Ugyanakkor mégiscsak lehetne mit kezdeni ezzel a helyzettel, hiszen például a tornasportban nehéz olyan időszakot találni, amikor elegendő idő van egy-egy elem tökéletes megtanulására: ha ebből a néhány hónapból sikerül előnyt kovácsolni, az nagyszerű, ha mégsem, akkor se ítéljünk el senkit, hiszen ezek valóban embert próbáló, nehéz hónapok.

– Vissza önhöz: kitűzött maga elé egy határidőt, ameddig küzd azért, hogy valóra váljon az álma, és közönség előtt búcsúzzon?
– Igen, beszéltünk erről az edzőmmel. Mindketten kitartók vagyunk, nemigen adunk fel bármit is, nehezen mondjuk ki, hogy vége, bár Kokó bá már jó ideje hajtogatja, hogy ha a vállam kicsit is akadályoz a civil életben, hagyjam abba. A tűz még ég bennem, de éreznem kell a határt, tudni kell elköszönni is.

– Vagyis ha úgy hozza a sors, már képes lesz kimondani, hogy vége?
– A tavalyi világbajnokság előtti küzdelem és az, hogy a sérülésem az utolsó pillanatban ütött el az indulástól, valóban padlóra küldött. Nem akarok rokkant emberként élni, viszont ha a vállam engedi, kitartok, és még egyszer adok valami szépet a közönségnek. A legutóbbi műtétem óta volt időm gondolkodni, feldolgoztam magamban a történteket, és foglalkoztam a jövővel is: ha a vállam nem engedi, hogy az sportolóként kitűzött utolsó célomat elérjem, képes leszek kimondani, hogy vége van – már sokkal kevesebb könnyel és kevésbé vérző szívvel, mint azt ősszel, a világbajnokság előtt tettem volna.