Zseni a páston – nyolcvan esztendeje született Kulcsár Győző

Nagy meglepetést hozott az országos vívóbajnokság párbajtőr egyéni száma 1962-ben: a 21 éves Kulcsár Győző végzett az első helyen, mögötte a 19 esztendős Nemere Zoltán és az ugyancsak egy híján húsz Schmitt Pál állhatott a dobogóra. A szakág történetének első magyar világbajnoka, az 1953-as brüsszeli vb-n győztes Sákovics 1963. február 10-én cikket írt a Népsportban, amelyben leírta, Vass Imre vívómesterrel az egyik edzésen együtt nézték az újdonsült magyar bajnokot. Oda is hívták Kulcsárt, aki elmondta, a közeljövőben szeretné megvédeni a bajnoki címét és megtartani a helyét a válogatottban. Arra a felvetésre, hogy néhányan könnyelműnek tartják a vívását, így reagált:  „Tudom, de nincs igazuk. Én a versenyen is »vívni« szeretek. Akcióból akarok tust adni, nem kivárásra lovagolok. Nem szeretnék egysíkú versenyző lenni, ez az egész. Azt hiszem, te megérted”  – mondta Sákovicsnak. Vass Imre megjegyezte:  „Olyan, mint egy kölyökkutya. (...) Játszik a páston edzés közben is, versenyen is...”

A második világháború alatt szüleivel Németországban, majd Svédországban élt, a család 1946-ban tért vissza Magyarországra. Ifjúsága a XI. kerülethez kötötte. Társaival „olimpiát” rendeztek, a maratoni futás például két háztömb körüli kör volt. A kalapácsot egy zsinórra kötött féltégla jelentette, amit pörgés után hajítottak el. Mindenben versenyeztek, halálosan komolyan vették. Ez még az a világ volt, amikor az egyenlőséget a szegénység jelentette, a grund volt az élettér. A József Attila Gimnáziumba járt, a legendás Szabó Johnny bácsi, a női kosárlabda-válogatott edzője volt a testnevelő tanára. Aki kosarazni akart, az megúszta a szertornát, ám amikor az öreg szólt, hogy a kosarasok igazoljanak a MAFC-ba, Kulcsárnak nem fűlt a foga hozzá – nem szeretett futni… Néhányan elmentek a Práter utcai általános iskolába a vívótanfolyamra. Rengetegen voltak, senki sem piszkálta a fiatalokat, ám a sportág egyik mestere, Róna Ármin megtanította nekik az alapokat. A később négyszeres olimpiai bajnok egy interjúban elmondta, ez a cirka két év roppant unalmas időszak volt, viszont remek lábmunkája lett, s csak ezt követően kaptak fegyvert a kezükbe. A forradalom alatt a második világháborúban hadifogoly apja megtiltotta, hogy kimenjen az utcára, a harcok egyik gócpontjáról, a Móricz Zsigmond körtérről nyíló Verpeléti úton laktak.

Az első impulzust, hogy vívó lehet belőle, egy gimnáziumi háziverseny adta, egy tőrversenyen hat induló közül a harmadik helyen végzett. Az igazi megerősítést az 1962-ben megnyert országos bajnokság jelentette. Mestere, Vass Imre, az Atya hatására kötelezte el magát a párbajtőr fegyvernemmel. Az Atya egy nap csak ennyit mondott: „Fiam, holnaptól párbajtőrözni fogsz!”  Az edző szigorú volt: egy nagy versenyen Kulcsár sorozatban ugyanabból a hibából kapta a tusokat, mire Vass szólt, legközelebb szétrúgja a hátsó felét. S ahogyan Győző továbbra is hátrált, asszó közben felugrott, s egy acélpengével fenéken vágta. Kulcsár onnantól kezdve egy centit sem lépett hátra…

Vallotta, vívásban hosszabb távon azé a siker, aki túljár ellenfele eszén, ezért az agyat is pallérozni kell. A vívók között sok volt a diplomás vagy egyetemista. Kulcsárt nem vették fel a Műegyetem építészmérnöki karára, mert nem tudott jól rajzolni, viszont pótfelvételivel a miskolci Nehézipari Műszaki Egyetem gépészmérnöki karára került, aztán átvették a Műegyetemre, hőerőgépész szakon diplomázott – már háromszoros olimpiai bajnokként. Élsportolóként jogosult lett volna rendkívüli fizetett szabadságra, de ő a Villamosenergia-ipari Kutató Intézetben (VEIKI) volt állásban. Nem keresett sokat, a Gresham Palotában lévő intézetben az a mondás járta, kevés a munkabér, de a látvány benne van a fizetésben.

Idézzük fel a zseniális párbajtőröző négy olimpiai aranyérmének történetét! A Népsport 1964. október 22-én ezt írta:  „Ilyen arányban győzni nagynevű ellenfelekkel szemben, ilyen fölénnyel utasítani magunk mögé a már említett világhírű együtteseket, mint azt Kulcsár, Nemere, Kausz dr., Gábor és Bárány tette, messze, magasan túlnő a mindennapi tettek határán.”    A mieink a nyolc között a szovjeteket 8:4-re, a franciákat 8:3-ra, a döntőben az olaszokat ugyancsak 8:3-ra verték meg. Ez volt Tokióban a kilencedik olimpiai aranyérmünk. Kulcsár a döntőben négy győzelmet szerzett, az utolsóról ezt írta a sportlap:      „2:2-re még egyenlített Saccaro, innen azonban már nem tudott lépést tartani Győzővel, aki ellenállhatatlanul rohamozva 5:2-re győzött – nevéhez méltóan.”   A csapatverseny selejtezője és döntője során egyetlen vereséget sem szenvedett!

Négy év múlva (1968) majdnem a kétkedőket igazolta, hogy ugyan játékos vívó, de nem tud küzdeni – igaz, a kis híján elszúrt egyéni versenyt éppen a küzdeni tudásával hozta vissza a sírból Mexikóvárosban. A finálé utolsó csörtéjében kikapott Tokió olimpiai bajnokától, a szovjet Grigorij Krissztől, s ezzel hármas holtversenybe sodorta magát Krissz-szel és az olasz Gianluigi Saccaróval. „Ilyen bolondot, mint én ”   – dühöngött, mielőtt újra felállt a pástra a címvédő ellen. „A kapuból fordultam vissza.”   De az újbóli asszóban már győzött, s Saccarót is megverte, mint a tokiói csapatdöntőben.„4:2-nél már ő az olimpiai bajnok, de Kulcsár nem az a fiú, aki az i-re egy utolsó, egy vitathatatlan találattal ne tenné fel azt a bizonyos pontot.”     Ugyanolyan arányban győz, mint Tokióban, 5:2-re. Később, a 75. születésnapján azt mondta, amikor Krissz ellen vezetett, lelki szemei előtt már látta, amint a magyar zászló kúszik fel az árbócra, és szól a himnusz. A szétvívásra a teremben sétálva szuggerálta magát, nyomában az Atyával. Aztán nyert, pedig…

A döntő előtt panaszkodott, hogy a hóna alját kidörzsölte a vívóruha, Kamuti Jenő megállapította, hogy furunkulusa van. Fel is vágta, ezért Kulcsár a döntő előtt felkötött kézzel indult melegíteni. Majd a szintén magyar győzelmet hozó csapatversenyben (Fenyvesi Csaba, Nemere Zoltán, Schmitt és B. Nagy Pál volt a társa) úgy vívott, hogy a Képes Sport ezt írta:  „Kulcsár például úgy harcolt, mintha tényleg ez az egyetlen és utolsó alkalma lenne a siker eléréséhez.”

A müncheni olimpia (1972) előtt a tatai edzőtáborban megsérült. A csapat tagjai az ausztrál színekben tőröző Simon Ernő társaságában iddogáltak, szakmai vita kerekedett, késő este lementek a vívóterembe, hogy rendezzék a vitás kérdéseket... Ám Kulcsár rosszul lépett, a bal bokájából letört egy csontdarab, dr. Kamuti szerint néhány hetes felépülés várt rá. A csapat úgy döntött, Kulcsár nélkülözhetetlen, csak éppen az orvost kell meggyőzni. Kamuti Kulcsár mindkét lábáról röntgent készített, s amikor a doki egy halaszthatatlan eset után visszatért, az egészséges bokáról készült felvételt mutatták meg neki. Ahogyan Kulcsár fogalmazott, „spórolós” vívással is dobogós lett egyéniben (Fenyvesi Csabáé lett az arany); a csapatversenyen – tetézve a bajt – ráesett a bal kezére, a hüvelykujját gipszbe kellett tenni. Az utolsó három találkozón hétszer nyert, az eredményhirdetés után pedig ezt mondta: „A dobogón próbáltam jó középre állni, nehogy leessek…”

Aztán mesterként alkotott maradandót, az olasz Maurizio Randazzo például így vélekedett az edző Kulcsárról:  „Sydneyben második olimpiai bajnoki címünket szereztük meg csapatban, az aranyéremnek minimum a fele őt illeti, ha ő nincs, nem lennék kétszeres olimpiai bajnok.”   Nagy Tímea már olimpiai aranyérmesként került hozzá, Kulcsár azt mondta, ha Athénben (2004) nem védi meg címét, rá fogják, hogy elrontotta a felkészülést. Megvédte. Szász Emesével 16 évig dolgoztak együtt, míg ő is olimpiai bajnok lett (2016). A négyszeres ötkarikás bajnok bölcsességét jelzi, hogy ha kellett, a kölcsönös bizalom jegyében képes volt a változtatásra.

Akárcsak versenyzőként – ez volt talán a legnagyobb erénye.